Kézműves-óda^*

Görög magány! Vakító nyár józan építészete. A földből, a szerelemtől kietlen száj oszlopsoraiból kitörve, az elemi sóktól az eleven falraszegzett csecsemők hártyás lüktetéséig kibontva a népdalok pogány okosságát, a keserű nyáron át felcsapva a versbe a híguló égig, mint a madarak szobrászi röpte a tömör fényözönben! Kétezer éven átható kardala a kézműves lélek sisakragyogású napjainak! a gyilkolás céheiben a béke göndör gyönyörűségének! – mint Pheidias aranyarcú istene, kiemelkedem a világítóudvar évtizedes szennyéből eléd, meztelen test, keserű napfény! A lélek lépteit őrzi még a kő minden tétova mozdulata, és más bolondok arcát, akiket nem ismersz és nem is ismersz meg soha: vadul világító szembogarukat, őrült hajzatukat, és valami olyan lobogást, hogy csontig megborzong tőle a szellem: halottak nyarát, örök emlékezést. De túl ezen józan a táj. Az Alföld roncsait sodorja egy lavórnyi tenger: földighajolva, mint élete ötven évének minden hajnalán, mosakszik a sár szülöttei közül egy; Hé! – kiabál teli tüdővel: Hé! Végtelen évek koporsóvivői: tüdőbeteg jegenyék. Nyughatatlan az ég. Álmatlan fény vési ki a hajnaltalan városok rétegeiből a szerelem geológiáját: a testszagú láz után az ajtóban elsietett csókot és végül a keserűt, a gyűlöletes végsőt: két állati comb süket temetőjét. Fordulj akárhova! Egyszerű számítás. Részeg bizonyossággal csak az ok és okozat kísértetének bosszúvágya lobog. Mintha szellemhajat markolna erősen és a kezére tekergetné sikongató örömmel és párzana a kővel meg a kiszámíthatatlan örökkévalóság papírtemetőivel, olyan nőtől-nem-kapható gyönyört üldöz, olyan kés-élűt, láng-meleget. Majd elmúlik ez. És lezúdul az ősz gőzölgő záporokkal. És megtudod, miféle örök szerelembe estek ők bevilágítva arcodat: miféle rémségek örökös szobra lettél te is; és mivé a sár falánk vénuszdombja: hogy nem felejtenek sem a végső csókban, sem a csontlágyító gyönyörben, sem a végtelen párzás tavaszi szelében: csak falják a szétlőtt mozdonyokból rakott eleven Golgotha minden emberi nyelven sikoltó rekedt sípszavát – s kiköpnéd még a szádból keserves létigéidet! De elmúlik ez is, a kő pedig megmarad.