|
A falakra, előre koszosok!… – de semmi riadalom, még sűrű a csend…
Csak holnap indulunk baljós kaszákkal, koldus kedvesek; ma még véres csillagzatunk alatt csak
szelíden álmélkodunk: ni csak, a nyájas ég ostroma egy percig szünetel (felhő a nap előtt), és máris
ezüstbe fordul a csatatér, és gyászba öltözve, akár az özvegyek, mereng a polgár végzetén: ó jaj, hogy
elmúlt közülünk s milyen váratlanul…
A rosseb, gondoljuk, francnyavalya – persze váratlanul…
…(mint egy kilőtt csatahajó, egy negyven éve foltozhatatlanul lukas roncs, mely hirtelenül, ki hitte volna? süllyedni kezd a halálosan bizonyos mélység felé a tenger
szeméttelepére, ahol a föníciai roncsok között ezer éve érintetlenül, hullám nem járta mélyben trónol
egy végzetes király, az úgynevezett tökéletes átlényegülés élve rohadó istene – kalapban és
esőkabátban…
…s ahol a József tetralógiát hangzik, mint tompa gyászdobok, a kis meggyfát a kertben, mintha ez számítana valamit,
vagy mentség volna bármire, vagy oka bárminek, hogy hibázott szegény, hiába is tagadnánk, mert akár
a gyom, burjánzanak az utódok vétkei is az összkomfortos levegőben, a kondicionált büdösség kerti
virágai közt, és „ó, siralom, emészthetetlen siralom!” – néz, csak néz az aranyos ikon is az árva
bútorokra…)
Dehát pestis a múlt, s ki tudná ezt, ha nem mi, mocskosszájúak? S a gyógyszerét is, ki tudná
azt? – olyan tűz az, hogy füstje nincs, mégis felégeti az ósdi albumot meg a rohadt kis mentségeket,
s főképp és mindenek előtt a körülményeket, mert ismeretesek azok előttünk
is, de még mennyire! – emlékezhettek mindannyian, ittunk ökörhúgyot keréknyomból, ettünk penészes
húst, miért is szánakozva néztek ránk azok, kik egy betűt sem értettek sorsunkból, csak értelmetlen
aszkézissel csitították esendő lelküket rádióik világvevő oltára előtt…
Tehát: a tűz, forgatjuk szájunkban: a tűz…
Mert különb nyelvet beszélünk mi, azt hiszem; mikor kimondjuk: szerelem, más biztonságra gondol és nyugodt öregségre, mi meg… talán arra az olthatatlan nyárra,
mely felfalta roskatag házainkban az elrejtett búzát meg a padlásra menekült családot? – egy boglya
tövébe jó ilyenkor kifeküdni, és nézni a csillagoktól himlőhelyes eget, és ringatózni mint a csónak a
folyón, egy ölelésben, mely éppoly parttalan, mint a tenger vagy maga a fájdalom, de részegítőbb is
minden násznál, a tavasz aromáját keverve a keserű föld ízétől vadító itallá a szánkban és szavakkal
tetten nem érhető bölcsességgé cselekedeteinkben – ilyenek vagyunk, akár az állatok…
Meg persze szörnyűek is, mint maga az igazság: tudhatja ezt mindenki, aki már látott testünkbe
mélyedni karót, és emlékszik a cigánykalapácsra, a tompa csattogásra meg a szemétbe temetett száj
megnevezhetetlen nyöszörgésére is; az oktalan test rémült rándulásaira, ahogy az égig dobálná magát
a szenvedés– akár a föld, ha feszíti belülről valami láng –, de fogják szorosan és csak akkorát ugorhat,
mint a szöcske…
– úgyhogy most elszámoljuk ezt, parasztésszel, ahogy hiszik, s ahogy mondják: váratlanul, e végzetes kis omladék hibátlan és meddő luxusával…
Holnap korán kelünk, mint földműves korunkban!
|