|
Ez itt a kalapács, az a fatönk…
Hogy is mondhattam volna ezt tiköztetek, ti messzire repült, siralmas emlékművek, diadalívek
és oszlopok, Traianus hadjáratának szófukar tanúi egy ragyogó városban, mely berendezkedett a vételre
és az eladásra, valamint a történelmi felhők kiárusítására is a hiánytalanul fényes, délszaki égről; hogy
képzelhettem volna valaha is ilyennek a féktelen magányt: páncélos víz, tigrisbundás homok…
S az angelus, hogy ne felejtsem el, lombok üvöltözése…
De csönd van azért, s főképp belül, és folytonos a figyelem: mi úszik ott a lombok apályában,
vakrémület vagy eleven harag? S ki az a kovácsolt-kard szemű, tüskés lélegzetű, borostás szörnyeteg
a víztükörben? Az is csak én vagyok? S: – CSAK ÉN! – üvölti vissza egy üres sziget; mit tudjátok,
milyen is az…
Beszéljünk másról! Jártam vásárban én is, láttam, ha régen is, egy örökkévalósággal ezelőtt, (s
mégis, mintha ma reggel történt volna minden: ahogy öltöztetnek, mint egy valódi urat – merthát az
is voltam, valódi úr, egyszem gyerek! –, míg kinn az utcán az olvadó falak és a harsány és tapinthatóan
közeli virágöböl hullámverésében, felhőnyi ingek és sugárzó szemek közt, egy fekete hajú és villogó
fogú, szelíd és méltóságos isten, az apám, kezébe fogva a kezem, úgy vezetett a tébolyult szőlőszemek
zivatarában, mintha vatta közt repül egy raj madár, vagy a gyümölcs földre érkezik megédesedve, alig
hallható, puha koppanással: valahogy így…) – de megint elkalandozom…
Tág volt a vásár, vad a napsütés, egy város gyönyörködött részegen a könnyű szerelemben, és
hogy sejthettem volna, mi készül a futó mosolyok mögött; a vagonok riadt tolatását, a tenyérnyi
ablakot, meg a bele kell őrülni, isten bizony bele kell őrülni! litániáját, míg
valaki oda nem csap ököllel, hogy csend legyen; meg a lábakat az undok sebekkel, melyekben semmi
fenség vagy tiszta szenvedés nincs, csak utálatos gyötrelem, az állat szégyene, a szűkölésé, a csontváz-testeké, a szögesdrótos disznóólaké – édes nap hullámaiban verődik még a város, még a bazalt borától
részegedik le a latin ég is, hogy berúgnak a képeskönyvekben a mondák istenei, és vörös arccal rázzák
díszes dárdáikat, aranyos szakállukat; még úgy köszönt a pántlikás vasárnap, mint Kolumbuszt a part,
ártatlan utazót…
Így hát most elmondhatom, láttam ezt is meg sok minden egyebet, s mindezt miért? – zord ez
a part, nem visz sehonnan sehova: ülök a víz előtt és nézem, milyen megfejthetetlen a tenger, milyen
ostoba rejtvény a világ (és milyen gyönyörű!) – de hát ki dolga ez? – gondolom, mert szegény vagyok
és könyörtelen, és kenyerem csak a várakozás, amíg eljönnek a vadak páros csónakjaikon, és égő
szemük csóváját dobják a házikóra – hogy reszkető térddel feléjük forduljak, szóljak nekik: – ez itt a kalapács, az a fatönk…
Mit számít ez? Csak én tudom.
|