|
Weöres
Sándornak
A költő kócos, mint a madár.
Egy kő
szétzúzza a szárnyát. Mégis vadásznak rá.
Fölkel tartós rekamiéiról a Hallja Maga, a Kitaposom a Belét, a Fasírtot Csinálok Belőle, a Rendes Ember a Férjem, a Mit Képzel Maga Rólam, a Forduljon a
Felettes Szervekhez és az Imádlak Te Kis Pici, és
hegyeket hajigál az eklogába, melyben egy kamaszlány melle úgy virágzik, mint a nyár, és
izgága öle is úgy sütögeti életünket, mint a gyerekkor tüze a képzeletet vagy a homok a
csupasz talpunkat egy alföldi dűlőúton.
S – bizony kérem, bizony! –
ingatja fejét a vérszomjas oroszlán, mert veri a veréb a hűtlen feleségét – s mi mástól ingatag a
veréb jelleme: a sok verstől, amit összeolvas!
A vadászathoz illik a zene.
Egy cserépmalac fuvolázik: Mester, a Szépről írjon!
|