Vegyél a szádba egy fűszálat! Isten fia ő is, keresztre feszíti őt is a tavasz, és feltámad a
legvadabb télben: mennyi tűz egyetlen leheletben! Tudd meg, én boldog voltam itt. Egy teljes nyáron
át jártunk a bodza meg a vadeper rejtekútjain, és hűvös lett bennem a szerelem, mint a vakond, és a föld
alá merült a napsütés is, hogy ott igyalak magamba a fényes göröngyök között. És hová lett ez is?
Felejthetetlen barna bőrünket sirathatja most már a tengeri szél is, oda többé vissza nem térhetünk,
másfelé vagyunk már boldogok. A hegy tetejéről a folyóra látni, szólni sem tudsz végső otthonunkban:
teherhajók füstjét isszuk most már mindörökre a fiatalság kútvize helyett. De – szép vagy, szép vagy!
– kiabálom a tökéletlen rombolásban, az őszi erdők roncsai között. A számban őrizlek, mint a víz az
elsüllyedt hajót. És jól van ez így is, minek is kívánkoznék máshova. Egy boldog várost láttam, a tenger
kiokádta, a föld eltemette, és az sem tudott többet, mint ez az egy szál fű a fogam között. Zöldszínű
örömök közt múlik el az életünk. |