|
P. R. halálára
Gyűjtöttem ezt-azt. A
semminek. Átszáll a szobán a súlyos angyal, és koldusabb vagyok, mint akik lenn alusznak a
csatornanyílás melegében. Ó elmúlt életem! – kondul meg bennem a bánat. Fiatal éveim a
vad hegyek között, tele erős zenével. Idő élő kottafejei: kegyetlen virágok. Tudnám csak
lejátszani még egyszer azt a dallamot! Mellek billentyűin, a gyönyörködő izmok húrjain. De
egyre süketebb az én időm. Kinézek még belőle: lenn temetnek, ünnepelnek, háborúznak. Kis
falu ez, a fejemet lehajtom. A foghatót szerettem, a szobrokat, a képeket. Az eleven erdőben
az öregségtől érdes fatörzseket meg a húsos levelek fiatal bőrét. Úristen; kövek, fák,
völgybeli titkok! Üres a két kezem, mint egy lavór. Elmondhatnám még, hogy semmit
másként nem tehettem, hogy úgy se volt jó semmi, ahogyan volt, hogy másként se lett volna
jobb. Hogy én cipeltem ezt a terhet a vállamon. De bűnös létemre egy keveset okultam: egy
szót se szólok. Felkelek és megyek. Hosszú minden tévedés, de rövid a halál.
|