Zenéltem valaha. Most minden üres, de jó ez így. Különb dallamot próbálok a
gazdagságnál és a szerelemnél. Kegyes vagy-e, hideg vagy-e, te névtelen, te napfényben élő?
Kívántalak mindig, most itt vagyok. Templomom egy bokor, házam egy fa alja, meg nem
hódítják talpig vasba öltözött seregek. Tüzet se gyújtok: a bőröm megy rá, de mit izgat ez?
Untam már azt a zenét, elhiheted. Egy szobában kelni, feküdni, nem nekem való az; jó annak,
aki rájön erre még idejében. Ha megsiratnak, megsiratnak – a gyász kegyes, a sok jótékony
tennivaló között hová lesz az az egyetlen, pótolhatatlan mozdulat? Majd elfelejtik azt is, én is
elfelejtem; más leszek. Az erdő már készíti fogait, az állat a karmát, a madár a csőrét. Nagy
temetés egy ilyen szegénynek. Bevárom itt az emberevő esőket, azt hiszem, de addig ezzel az
ággal a kezemben, te tudod, milyen dallamot próbálgatok. Keserű is, édes is – mint minden,
ami visszahozhatatlanul elmúlt. Házam látom a gyöngeségtől részegen. Ki is nyitom az
ajtaját. Az ág letörik, befed az ősz. Nem alkuszom. |