A csónak – többé ne lássuk egymást! – elszabadult. Most aztán ebben a
csupa-hab, csupa-tajték, csupa-tükörtorony, csupa-üvegvölgy, csupa-vízözön világban, egy
árva tengerpart gyenge énekére kötve… Így süllyed el a szerelem a hajócsavar-ízű vízben.
Hajóztam három évig a nagy árvíz elől. Gyerek, földszintes ház maradt utánam. Ó, ó a
kegyetlen tenger! – kongatják Swinburne keménypapír harangjait egy rég elsüllyedt
székesegyházban. És hát kinek jut különb gyászzene? Megsirathatsz még egy régi városrészt,
volt szeretőd emlékezetes mellét, a szádba vett fűszálat, egy jó kiadós verekedést. Mást
aligha; zúg itt az örökös béke, istentelen dinamó vagy mennyei vízesés, nem a te dolgod: csak
azt látod, hogy a vakító fényességben ünnepelnek a lakatlan városok, a puszta gyártelepek,
összefolyva egyetlen tenger mosollyá vagy siralmas sziklák fintorává. De fontos ez? Nem
hitted volna soha, hogy ilyen féktelen lesz ez a ragyogás, hol kiég csontjaidból minden salak,
a szánalom, az éhség és a hazatérés. |