Szomorú voltam mindig is. Másfél méterre a föld felett viseltem Nero
tekintetét a lángvörös szakáll s a hajlott orr fölött. Micsoda szempár, én tudom! Egy balerina
a mélyébe tekintett és öt kilométeren át táncolt előttem a betonúton, a két falu között, a
vízparti éjszakában – hogy felvidítson. De szomorú maradtam, megkértem a kezét. Ha néha
még rágondolok, azt hiszem, jobb így egyedül. A hajamról azt mondják, hogy vörös, de nem
látta még senki sem; kalapban járok a tündöklő ég alatt, abban is alszom. Csak este, hogyha
eltakarodnak az üdülők, lecsavarják a rádiót, és a vízpartra kiállnak a törpék, csak akkor
növök meg: elnézek az óriás fák fölött. Önarcképemet rajzolom akkor egyetlen
véget-nem-érő vonallal az ég és föld közé. Különös kép, nem is ijesztő, inkább bánatos.
Megállsz alatta és eltűnődsz: milyen végtelen is a szomorúság! De tűnékeny ez is. A hajnal
mindig gyorsabban jön, mint hiszed, a föld alól kibuknak az ócska ágynemű dombjai. – Jó
reggelt, Antal úr! – köszön rám a háziasszony. |