Mártával jöttünk a hegyek közé. Nem illet már a város a hajához: fekete lett az
örökös napsütéstől, mint valami nagyon vidám szomorúság. Gondoltam – elhozom. Reggel
indultunk; a tömegben kosarak, csirkék, emberek. – Látod, ilyen ez – mondtam neki. Ő meg
hallgatott, a szája szögletében halvány, növényi mosollyal. Elképzeltem a mellét az ing alatt.
Így gyalogoltunk három órát. A hegy tetején megijedt. – Bogár! – sikoltott vádló rémülettel,
szoknyáját szorosan összefogva. Városban nevelkedett, mit tudta, milyen ez a nagy család.
Mégis a fűbe feküdtünk. Parázna játék, olyan édes lapokat osztott a korlátlan ragyogás, hogy
mindent vesztettünk, mint a szerencse rabjai. De gondolhattam-e erre? Nézett rám teljesen
üres szemekkel, meg sem legyintett a bűntudat. Egy vonat vitte el. Évekig csend volt utána az
állomáson. Látszatra semmi különös: a mozdonyok sípoltak, csikorogtak – hangtalanul. Az
újságárus sarkig kitárt száján át ömlött a némaság. Húsz évet estem egy karosszékben, egyre
gyorsulva, lefelé. De földet értem, megvagyok. Nem is nagy dolog ez.
|