Házat építünk vagy iskolát vagy fene-tudja-mit. Ajtaja nincs, de van negyvenkét ablaka. Egy-egy darab
téglát felmarkolunk, járunk vele ide-oda, elfáradunk és leülünk. Hajaj. Nehéz ez így. Se egy árok, se egy bokor, se
mászni nem kell, se ugrani, csak ülni, dohányozni – ki bírja ezt? Szombat délben holtfáradtan megmosakszunk, behúzott
nyakkal hazaindulunk. Az asszonyok ott várnak már a kapuban. Hát erre tartogatunk titeket, ti piszkosok! –
sivalkodnak egyszerre mind az ezren. Szó ami szó, inkább csak hallgatunk, a végén még a fejünkhöz repül egy
vájdling vagy egy még borzasztóbb edény, moshatjuk aztán magunkat. Na nem egészen úgy van az – valami
ilyesfélét morgunk, azt is csak magunkban – s már ugrunk is a konyhába a nagy pofon elől; vacsorát főzünk,
megpisiltetjük a gyereket. Nehéz a mi sorunk. A végén mindig piszkafával kergetnek a büdösök. Kezünk-lábunkat
törve futunk is mind az ezren, a gatyánkat se tudjuk fölrántani. Szidnak is minket végig a hosszú úton a
villamosozók. Mi meg dühösen visszakiabálunk: kinek mi köze hozzá, elég nekünk a magunk baja. Csakhát a látszat.
Ügyelni kéne arra is. Bíztatjuk is magunkat: Hajrá, építők! |