Valaki kézen fog. Nagyszemű, fekete nő, talán az anyám. A mólóra
zuhog a nap, és kinőtt kislány-ruhámban kézen fog valaki. Az anyám. Ki vagyok én? A tajgán
kóboroltunk, mint az állatok, a bokrokról zabáltuk le a levelet. Természet lányai, ősi
gyönyörűség, rúgtunk, haraptunk, amikor ránk találtak; egy emigráns család fogadott
magához. Nem beszélem az anyanyelvemet. Háborúk voltak itt, és folyton menekültünk. Az
idegent úgy hívom: az anyám. Árvának nem nevezett egyetlen csepp víz sem a világon: sehol
az a móló, az a napfény. Vándorol a szél a fejem fölött új kikötők felé. Megjártam a vadak
falvait, szűzen: karmoltam, mint a macskák. Szelíd városban buktam el, nagy hasam nőtt a
sikongó gyönyörtől. Szekerek, vonatok, a koldus szobabútor; Európa szélén kis ország. Kávét
iszom. A gyermekemre gondolok, jó lenne vele befutni abba a kikötőbe. A partról
negyedszázada divatjamúlt nyári ruhában az anyám integetne. – Megjöttél? – kérdezné. –
Meg – felelném. Otthon tejet innánk kenyérrel. Gyűlölni úgy tudok, hogy szikrát vet a hajam
meg a szám. Nincs bocsánat. |