Madár ébresszen ketrecedben! Fütyörészni a bajban, fütyörészni a bajban – hallgasd az egyhangú éneket, és lelked mosolyából kiárad egy egész ország hajókkal és hegyekkel. Komorabb jelenést ne keress: szárnyával leveri a templomok tornyáról a glóriát a nyári ég, most ő maga tündököl. Sejtetted ezt már régen is. De mégse hitted volna ilyennek, ilyen se vígnak, se szomorúnak, csak fényesnek, ragyogónak, ilyen egyből-faragottnak, bonthatatlannak a hajnal tündéri párnái fölött. Köszöntelek – hajol földig a kerti virág büszkesége. Neked mozdulni sem kell. Ihattál itt keserűt is, édeset is – hová tűntek el a városokat porig égető vezérek? Ülnek a kerti székekben hallgatagon, csont-fehéren, madarak éneke jár ki-be üres szemgödreiken. Az nevet csak, aki így nevet – harsog a nyár a parttalan égben. Az nevet csak, aki így nevet – zúgják a füledbe a győzhetetlen lombok. Az nevet csak, aki így nevet – harangoznak délre az almák. És tágabb a bástyafokok bánatánál egy porszem mosolya. Legszebb időnk gyümölcsét tépi le az ősz.

Láttam én mást is. K-t pofozták. Lassan, szakértelemmel. A szája szélén lassan elindult a vér, megkerülve az állát lecsurgott a nyakán, a derekáig. Ott a vászonnadrág cseppenként felitta. Szemmelláthatóan nőtt a folt. Mit mondott és kinek? Melyikünk tudja, mit beszél? Itt nagy a meleg és közel van a folyó és az erdőből kiárad az állatok szaga. Ki tartja a száját ezen a vidéken? Színektől és szagoktól fecsegni kezdünk mint a papagájok. És jaj nekünk. Erdő virága, dzsungel illata – mily felemelő annak, akinek a gyomrát széttapossák és két gyerek marad utána meg egy bennszülött nő. Porter úr jegelt sört iszik. A bozótba nem megyünk, nem üvöltözünk mint a tigrisek, puha kezünkből nem eresztjük ki az ősi karmokat – hiába lenne jobb úgy. Bevárjuk még a legközelebbi hajót. Cukros ponyvákban a tankok, édes olajban a gépfegyverek – és megyünk. Vagy menekülünk; ki tudja? Titoktartó a tenger. Gyerek voltam, ma sincs még ránc az arcomon.

Valaki kézen fog. Nagyszemű, fekete nő, talán az anyám. A mólóra zuhog a nap, és kinőtt kislány-ruhámban kézen fog valaki. Az anyám. Ki vagyok én? A tajgán kóboroltunk, mint az állatok, a bokrokról zabáltuk le a levelet. Természet lányai, ősi gyönyörűség, rúgtunk, haraptunk, amikor ránk találtak; egy emigráns család fogadott magához. Nem beszélem az anyanyelvemet. Háborúk voltak itt, és folyton menekültünk. Az idegent úgy hívom: az anyám. Árvának nem nevezett egyetlen csepp víz sem a világon: sehol az a móló, az a napfény. Vándorol a szél a fejem fölött új kikötők felé. Megjártam a vadak falvait, szűzen: karmoltam, mint a macskák. Szelíd városban buktam el, nagy hasam nőtt a sikongó gyönyörtől. Szekerek, vonatok, a koldus szobabútor; Európa szélén kis ország. Kávét iszom. A gyermekemre gondolok, jó lenne vele befutni abba a kikötőbe. A partról negyedszázada divatjamúlt nyári ruhában az anyám integetne. – Megjöttél? – kérdezné. – Meg – felelném. Otthon tejet innánk kenyérrel. Gyűlölni úgy tudok, hogy szikrát vet a hajam meg a szám. Nincs bocsánat.

Horgonyt vethetsz a földben, tavaszi testek Kolumbusza. Nők mellén hajózni, eleven vitorlát bontani – van-e szebb ennél? Örökké éhes, eltűntél örökre. Gyönyörű roncsok felett robajlik nélküled az év: szülnek és akasztanak. Felejthetetlen arcodat sem idézi gyereksírás vagy özvegy emlék, éhséged sem forog a nedves földben nyughatatlanul: egy sírirat őrzi ezer szerelmed, az is csak töredék:

– No lám – gondolhatja, aki a délutáni tolongásban gumibabákat vásárol gyermekeinek, és futtában felnéz az akasztott emberre, megvan-e még, a varjak nem ették-e ki a szemét, és egyáltalán hogy érzi magát a madzagon: – No lám, milyen poétikus!

A házak falaiból kiordít a vadállat. – Uaaá – mondja rémületesen. – Ááá – felel neki az egész város a cirkuszi oroszlánok titkolt és fékezhetetlen rettegésével. – Ááá – üvöltenek ijedten a félelmetes neonreklámok. – Ááá – üvöltenek az admirálisok, professzorok, főzeneigazgatók és művezetők. – Ááá – üvölt kurválkodó asszonyára a férje rettenetes rémülettel a szívében. – Ááá – üvöltenek az öreg nénikre meg a vak bácsikra a legújabb típusú személykocsik meg az emeletes teherautók. – Ááá – ordítanak rémülten a hadbírák, a fertőző betegségek, a sírkövek, a hivatásos pofozóemberek meg a hősi halottak emlékművei. – Ááá – ááá – ordít hosszan, a lélegzetvételre kis szünetet hagyva az egész, villamosvonalakkal megzabolázott hegycsúcs- és völgytorok-halmaz. Közben a Nap donogva és csiklandozva ott ül az emberek, a házak meg a reklámok orrán. – Ááá – ordít rá félelmetesen, a rémülettől majdnem sírva fakadva a város. Hiába, a Nap ott ül négy-öt éve, és ott még ki tudja meddig? Dél van.

Házat építünk vagy iskolát vagy fene-tudja-mit. Ajtaja nincs, de van negyvenkét ablaka. Egy-egy darab téglát felmarkolunk, járunk vele ide-oda, elfáradunk és leülünk. Hajaj. Nehéz ez így. Se egy árok, se egy bokor, se mászni nem kell, se ugrani, csak ülni, dohányozni – ki bírja ezt? Szombat délben holtfáradtan megmosakszunk, behúzott nyakkal hazaindulunk. Az asszonyok ott várnak már a kapuban. Hát erre tartogatunk titeket, ti piszkosok! – sivalkodnak egyszerre mind az ezren. Szó ami szó, inkább csak hallgatunk, a végén még a fejünkhöz repül egy vájdling vagy egy még borzasztóbb edény, moshatjuk aztán magunkat. Na nem egészen úgy van az – valami ilyesfélét morgunk, azt is csak magunkban – s már ugrunk is a konyhába a nagy pofon elől; vacsorát főzünk, megpisiltetjük a gyereket. Nehéz a mi sorunk. A végén mindig piszkafával kergetnek a büdösök. Kezünk-lábunkat törve futunk is mind az ezren, a gatyánkat se tudjuk fölrántani. Szidnak is minket végig a hosszú úton a villamosozók. Mi meg dühösen visszakiabálunk: kinek mi köze hozzá, elég nekünk a magunk baja. Csakhát a látszat. Ügyelni kéne arra is. Bíztatjuk is magunkat: Hajrá, építők!

A tábornok délelőttje. Keserves délelőtt. Kezdődik a székrekedéssel. Aztán a körömvágás, hajmosás. S máris futás a díszszemlére. Persze megint nem megy a fejenállás. Egy évvel a nyugdíj előtt: örökös rettegés. Katonák, túl sok a tripper – sírja el magát. Aztán a lábvizit. Aztán a lőgyakorlat. Ágyúval emberekre. Tíz-húsz halott, de mindig betörik egy-két kirakat is. Abból pedig mindig nagy ügy van: üvegigénylés, leirat, kártérítés – ki bírja ezt idegekkel? Aztán a lángszórók bedöglenek, nem megy a hullaszállítás: parkolni nem lehet a forgalomtól. Madzagon húzni a hullákat a járdán – költséges és hosszadalmas. De mit lehet tenni, béke van. Aztán a gyógyszert bevenni, hogy kőkemény legyen a széklet és szögletes. Aztán már nincs is semmire idő: futás haza ebédre! – Vigyázz! – ordít a kapuban az egyéves kisgyerek. Nohiszen – van is mire. Hát élet ez?

Rejtelmek városa. Égő keresztek állnak a föld hajában, tenyerükön átvert rozsdás szögekkel rájuk szögezve kolduló barátok függnek rajtuk, és magasztos állat-arccal fingják le évszázadok látomását, kecskék, madarak, kürtök és talicskák apostoli glóriáit. Valahogy így; másfele meg el se indulj: „Építkezés miatt az út elzárva.” Inkább tiszteld Bosch mester képeit, vagy nézd az évezredeknek emelt lovas-vitézt! Ő tudja, milyen az, amikor az embert lebontják, következésképp nem retten meg semmitől: – Parancsoljon helyetfoglalni! Tisztelettel jelentem! Kézcsókom a feleségének! – kiáltja túl a mennydörgő házakat. Itt élsz le ötven-hatvan évet, ünnepi szónoklatok szállnak fölötted, mint a madarak, és hiába pucolod a vállad, ennyi dísszel akár ezredes is lehetnél. De természettől fogva szelíd vagy. Szerelmem! – vagy: Mindenható Isten! – kondul benned a templomtoronyba illő áhítat. De rég hitetlen ő is. Mosolyogsz.

Mártával jöttünk a hegyek közé. Nem illet már a város a hajához: fekete lett az örökös napsütéstől, mint valami nagyon vidám szomorúság. Gondoltam – elhozom. Reggel indultunk; a tömegben kosarak, csirkék, emberek. – Látod, ilyen ez – mondtam neki. Ő meg hallgatott, a szája szögletében halvány, növényi mosollyal. Elképzeltem a mellét az ing alatt. Így gyalogoltunk három órát. A hegy tetején megijedt. – Bogár! – sikoltott vádló rémülettel, szoknyáját szorosan összefogva. Városban nevelkedett, mit tudta, milyen ez a nagy család. Mégis a fűbe feküdtünk. Parázna játék, olyan édes lapokat osztott a korlátlan ragyogás, hogy mindent vesztettünk, mint a szerencse rabjai. De gondolhattam-e erre? Nézett rám teljesen üres szemekkel, meg sem legyintett a bűntudat. Egy vonat vitte el. Évekig csend volt utána az állomáson. Látszatra semmi különös: a mozdonyok sípoltak, csikorogtak – hangtalanul. Az újságárus sarkig kitárt száján át ömlött a némaság. Húsz évet estem egy karosszékben, egyre gyorsulva, lefelé. De földet értem, megvagyok. Nem is nagy dolog ez.

Szomorú voltam mindig is. Másfél méterre a föld felett viseltem Nero tekintetét a lángvörös szakáll s a hajlott orr fölött. Micsoda szempár, én tudom! Egy balerina a mélyébe tekintett és öt kilométeren át táncolt előttem a betonúton, a két falu között, a vízparti éjszakában – hogy felvidítson. De szomorú maradtam, megkértem a kezét. Ha néha még rágondolok, azt hiszem, jobb így egyedül. A hajamról azt mondják, hogy vörös, de nem látta még senki sem; kalapban járok a tündöklő ég alatt, abban is alszom. Csak este, hogyha eltakarodnak az üdülők, lecsavarják a rádiót, és a vízpartra kiállnak a törpék, csak akkor növök meg: elnézek az óriás fák fölött. Önarcképemet rajzolom akkor egyetlen véget-nem-érő vonallal az ég és föld közé. Különös kép, nem is ijesztő, inkább bánatos. Megállsz alatta és eltűnődsz: milyen végtelen is a szomorúság! De tűnékeny ez is. A hajnal mindig gyorsabban jön, mint hiszed, a föld alól kibuknak az ócska ágynemű dombjai. – Jó reggelt, Antal úr! – köszön rám a háziasszony.

A csónak – többé ne lássuk egymást! – elszabadult. Most aztán ebben a csupa-hab, csupa-tajték, csupa-tükörtorony, csupa-üvegvölgy, csupa-vízözön világban, egy árva tengerpart gyenge énekére kötve… Így süllyed el a szerelem a hajócsavar-ízű vízben. Hajóztam három évig a nagy árvíz elől. Gyerek, földszintes ház maradt utánam. Ó, ó a kegyetlen tenger! – kongatják Swinburne keménypapír harangjait egy rég elsüllyedt székesegyházban. És hát kinek jut különb gyászzene? Megsirathatsz még egy régi városrészt, volt szeretőd emlékezetes mellét, a szádba vett fűszálat, egy jó kiadós verekedést. Mást aligha; zúg itt az örökös béke, istentelen dinamó vagy mennyei vízesés, nem a te dolgod: csak azt látod, hogy a vakító fényességben ünnepelnek a lakatlan városok, a puszta gyártelepek, összefolyva egyetlen tenger mosollyá vagy siralmas sziklák fintorává. De fontos ez? Nem hitted volna soha, hogy ilyen féktelen lesz ez a ragyogás, hol kiég csontjaidból minden salak, a szánalom, az éhség és a hazatérés.

Zenéltem valaha. Most minden üres, de jó ez így. Különb dallamot próbálok a gazdagságnál és a szerelemnél. Kegyes vagy-e, hideg vagy-e, te névtelen, te napfényben élő? Kívántalak mindig, most itt vagyok. Templomom egy bokor, házam egy fa alja, meg nem hódítják talpig vasba öltözött seregek. Tüzet se gyújtok: a bőröm megy rá, de mit izgat ez? Untam már azt a zenét, elhiheted. Egy szobában kelni, feküdni, nem nekem való az; jó annak, aki rájön erre még idejében. Ha megsiratnak, megsiratnak – a gyász kegyes, a sok jótékony tennivaló között hová lesz az az egyetlen, pótolhatatlan mozdulat? Majd elfelejtik azt is, én is elfelejtem; más leszek. Az erdő már készíti fogait, az állat a karmát, a madár a csőrét. Nagy temetés egy ilyen szegénynek. Bevárom itt az emberevő esőket, azt hiszem, de addig ezzel az ággal a kezemben, te tudod, milyen dallamot próbálgatok. Keserű is, édes is – mint minden, ami visszahozhatatlanul elmúlt. Házam látom a gyöngeségtől részegen. Ki is nyitom az ajtaját. Az ág letörik, befed az ősz. Nem alkuszom.

Két arc ez itt. Mit tüzeltek egymás ellen a börtöntől a háborúig! Miféle dzsungeli gyűlölet táplálta őket! Egy népnek is sok annyi harag. Délövi ország az, sűrű a forradalom. A kivégzőosztagot leváltják és – éljen a Köztársaság tisztasága! – agyonlődözik a gimnazistákat meg az írástudatlan parasztasszonyokat. Csak a gond, a gond örökös. Északi segély az indiánok ellen, kaucsuk világpiaci ár alatt; így megy ez, így is csak nehezen. A vége mindig a száműzetés. Egy koszos kisvárosba, mint ez, ahol még egy tisztességes villamos sincs, és a könyörtelen időbe. – Tessék előreengedni az öregeket – nyikorog a Köztársaság dísze. – Igy beszélni az idősebbel – trillázik a Köztársaság legfőbb ellensége. Egy hónaposszobában élnek mind a ketten, csomag nem jön hazulról, magas a lakbér. A lábuk fáj, a szemük is romlik. Havonta levelet írnak haza: nagy dolog az öregség, megtudjátok ti is!

P. R. halálára

Gyűjtöttem ezt-azt. A semminek. Átszáll a szobán a súlyos angyal, és koldusabb vagyok, mint akik lenn alusznak a csatornanyílás melegében. Ó elmúlt életem! – kondul meg bennem a bánat. Fiatal éveim a vad hegyek között, tele erős zenével. Idő élő kottafejei: kegyetlen virágok. Tudnám csak lejátszani még egyszer azt a dallamot! Mellek billentyűin, a gyönyörködő izmok húrjain. De egyre süketebb az én időm. Kinézek még belőle: lenn temetnek, ünnepelnek, háborúznak. Kis falu ez, a fejemet lehajtom. A foghatót szerettem, a szobrokat, a képeket. Az eleven erdőben az öregségtől érdes fatörzseket meg a húsos levelek fiatal bőrét. Úristen; kövek, fák, völgybeli titkok! Üres a két kezem, mint egy lavór. Elmondhatnám még, hogy semmit másként nem tehettem, hogy úgy se volt jó semmi, ahogyan volt, hogy másként se lett volna jobb. Hogy én cipeltem ezt a terhet a vállamon. De bűnös létemre egy keveset okultam: egy szót se szólok. Felkelek és megyek. Hosszú minden tévedés, de rövid a halál.

Vegyél a szádba egy fűszálat! Isten fia ő is, keresztre feszíti őt is a tavasz, és feltámad a legvadabb télben: mennyi tűz egyetlen leheletben! Tudd meg, én boldog voltam itt. Egy teljes nyáron át jártunk a bodza meg a vadeper rejtekútjain, és hűvös lett bennem a szerelem, mint a vakond, és a föld alá merült a napsütés is, hogy ott igyalak magamba a fényes göröngyök között. És hová lett ez is? Felejthetetlen barna bőrünket sirathatja most már a tengeri szél is, oda többé vissza nem térhetünk, másfelé vagyunk már boldogok. A hegy tetejéről a folyóra látni, szólni sem tudsz végső otthonunkban: teherhajók füstjét isszuk most már mindörökre a fiatalság kútvize helyett. De – szép vagy, szép vagy! – kiabálom a tökéletlen rombolásban, az őszi erdők roncsai között. A számban őrizlek, mint a víz az elsüllyedt hajót. És jól van ez így is, minek is kívánkoznék máshova. Egy boldog várost láttam, a tenger kiokádta, a föld eltemette, és az sem tudott többet, mint ez az egy szál fű a fogam között. Zöldszínű örömök közt múlik el az életünk.