Lobogj, szerelem^*

A nyár roncsain átbukik velünk az év   és itthagy az ordító idő agyarán, a dombon.   Tündéri kert, állhattam ott veled az istenek szülötteként is az ég alatt,   ihattam ott a sörhabos levegőt, hogy a számon   megédesedett az első félelem íze is –   most csak nézem a fák szemérmét és az időt: ahogy lerohan mint hegyről a víz; vérző városok úsznak most csak az ősz levében,   falja az évet az év, a nyár a nyarat.   Mogorvább ősz jön mint hiszed,   az ég elfordul arcod mámorától és kigyújtja az elfeketült csillagok angyali gyűlöletét; –   s ez is mit ér? Vakítasz bennem mint a nap;   tájak vonulnak itt: a fegyveres fű   és szűz mező erős szagával a számban tested szikláira köthet a kínzó képzelet, meg nem oldja boldog láncainkat az új tavasz.   Csengesz, csengesz a csontjaimban   az alig hallható vihar visszhangjaként.   Egy másik égen úszik most a párnánk, édes esők hajója, s a fulladozó öröm ágya úgy ragyog ki a zárt ajtókon át a sötétbe,   hogy a hús meg a vér meg a bőr szaga mint csillag alatt utazó háromkirályok   betódulnak az udvari szobába.   Lobogj, lobogj szerelem!   Te keserű és gyönyörű! Letiporhat egy óra, kiéghet véremből a falánk hatalom,   kicibálhat az ég alól az évtized   tigris-pofája, a húsevők eredendő bűnétől iszonyodhat a lélek; –   nem fog a pusztulás a sánta asztalon,   a himlőhelyes ajtón!   Itt feküdtem a válladon,   itt hoztál vacsorát az őskori tálcán:   az ágy szélére ültünk és kipirulva faltuk a félkiló kenyeret meg a tízdeka szalámit; lerombolhatta az utcák lombjait a fagy,   méteres hó nőhetett az udvaron – súlyos gyönyörtől esett teherbe az ócska ágy,   mint tüzifát hasogatta a csók az estét.