Portré, vasból*
| Csak nézel, törhetetlen szem, |
|
csak összezárulsz, csókok harapófogója. |
|
| Romantikázhat, ujjé!, a liget bokrai közt a szerelmes verkli, |
|
könnyezhetnek kisestélyiben a meddő úrilányok |
|
késői szerelmen, korai ráncokon – |
| csak hallgat körülötted az írástudatlan tavasz, |
| csak ég a neve-sincs nyomor, mint egy felgyújtott zsinagóga, |
| csak rádomlik a szerelem is, mint egy szétlőtt parasztház, |
|
és tankcsapdák közt fulladnak a földbe a költők, |
|
forgolódik a szobrász a szalma szomjas mocsarában. |
|
| Csak marokra fogod a lehetetlent, |
|
csak tőből kiszakad a két kezed. |
|
| Csak elzuhansz a földön, maroknyi, égés-szagú rongy, |
|
mint zsákból a liszt, kidől belőled az élet. |
|
|
|