| Mint nő szerelme kinyílik egy ablak, |
| egy madár elvonja a száját |
| s haszontalan hosszú csodák zuhannak |
|
| Toll-meleg ének leng a karcsú fákon, |
| üveg-emberek vonulnak törékeny |
| tájon, életük nem több mint az álom: |
| egy sóhaj arcképe a jégen. |
|
| Az öröm napfényben vágtató állat, |
| nyergeld meg s kezedben csattog a kantár, |
| a legkékebb eget éri a vállad, |
| repülsz: meg sem érzed, hogy belehaltál. |
|
| Tehenek jönnek súlyos pára-testtel, |
| sárga bőgésük hosszan leng utánuk, |
| szarvuk az égre madarakat fest fel, |
| szomjúság színes térképe a hátuk. |
|
| Magas kőparton ülve soha-nem-volt |
| színű vizekbe lógatom a lábam, |
| madárhangon fütyölni kezd a mennybolt |
| s kenyérhéjat hajigálok vidáman. |
|
|
A költőhöz
| Ha semmi sem segít, istent ne vádolj, |
| gyanútlan légy és büszke mint a kecskék, |
| kik minden dolgot láttak a világból, |
| tehervonatot is – meg is mekegték! |
|
|