Két mester*

 

Apánkhoz

Kőtábláid pakold még össze, jó öreg,
minden bohócok mestere!
Már akár tetszik, akár nem, a kapukat betaszítják s iszkol a képzelt közönség,
mintha árvíz elől, esernyőit eldobálva s végig az úttalan úton,
s ott mintha haját tépné az éjszaka: iszonyú sötétség,
s a némaságban hangja sincs a rohanásnak, egy pisszt se hallasz,
– hegyezheted a füled! – csak a mezők döngicsélnek,
s csak nagysokára sejdítheted, akkor is csak csontjaiddal,
egy ménes vad zaját az ismeretlen fák mögött, –
s csak nagysokára ismered fel azt az undok horkolást, fertelmes dobogást…
Akkor aztán rohansz te is, nohiszen: lélekszakadva…
s hiába! – magad is jól tudod! – szemétre dobják
századok kincsét: próféta koponyádat,
bankrabló lelked varázsló igéit
és immár csak vizelni jó hatalmas hímtagod…
Akkor arcát fordítja rád az ég s tüzes tekintetétől
hamuvá lobbansz cicomástul, mesterlevelestül! – –
Avagy alászállasz a lenti fényes régiókba,
hol a hitetlent örökös fényesség gyötri és az istentelennek
melléig ér a tavasz vasat hajlító sziromözöne?
S jön majd egy utazó, ki látott már sokat és furcsaságokat mesélve
a többi közt szót ejt egy oly világról is,
hol hegy borúl és szél vonúl, tüzek tüzelnek, tengerek hasadnak
– mint ahogy hallá, hajdan itt! – egy bolondos öreg,
bizonyos Menénusz szavára?
 

Testvérünkhöz

Te légy velem, te gyermeteg,
te síró, tiszta szégyen,
ki mint a rontó szellemek
nem élsz vízen s kenyéren.
Csak tűzön élsz. S azon se élsz,
éhezel mint az árnyak.
Eltaszít, el az égi kéz,
hóhéraidnak átad.
Egyszerű leszel, iszonyú,
mint egy kivégzőosztag.
Véget nem érő háború:
karjaid föllobognak.
Ott aztán hús ellen a hús,
a bibliai testvér,
ő feszíti majd rád a gúzst,
hogy tudd meg kit kerestél!
Ott aztán nem véded magad,
tudod minden hiába:
arcodba vág a kárhozat
örök világossága.
Csak vallasz, vallasz hangtalan,
csak égsz benne örökké,
eloszlasz vad karjaiban
vérré és anyafölddé.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]