| Kőtábláid pakold még össze, jó öreg, |
|
| Már akár tetszik, akár nem, a kapukat betaszítják s iszkol a képzelt
közönség, |
| mintha árvíz elől, esernyőit eldobálva s végig az úttalan úton, |
| s ott mintha haját tépné az éjszaka: iszonyú sötétség, |
| s a némaságban hangja sincs a rohanásnak, egy pisszt se hallasz, |
| – hegyezheted a füled! – csak a mezők döngicsélnek, |
| s csak nagysokára sejdítheted, akkor is csak csontjaiddal, |
| egy ménes vad zaját az ismeretlen fák mögött, – |
| s csak nagysokára ismered fel azt az undok horkolást,
fertelmes dobogást… |
|
| Akkor aztán rohansz te is, nohiszen: lélekszakadva… |
| s hiába! – magad is jól tudod! – szemétre dobják |
| századok kincsét: próféta koponyádat, |
| bankrabló lelked varázsló igéit |
| és immár csak vizelni jó hatalmas hímtagod… |
|
| Akkor arcát fordítja rád az ég s tüzes tekintetétől |
| hamuvá lobbansz cicomástul, mesterlevelestül! – – |
|
| Avagy alászállasz a lenti fényes régiókba, |
| hol a hitetlent örökös fényesség gyötri és az istentelennek |
| melléig ér a tavasz vasat hajlító sziromözöne? |
| S jön majd egy utazó, ki látott már sokat és furcsaságokat mesélve |
| a többi közt szót ejt egy oly világról is, |
| hol hegy borúl és szél vonúl, tüzek tüzelnek, tengerek hasadnak |
| – mint ahogy hallá, hajdan itt! – egy bolondos öreg, |
| bizonyos Menénusz szavára? |
|
| Te légy velem, te gyermeteg, |
| ki mint a rontó szellemek |
| nem élsz vízen s kenyéren. |
|
| Csak tűzön élsz. S azon se élsz, |
|
| Egyszerű leszel, iszonyú, |
|
| Ott aztán hús ellen a hús, |
| ő feszíti majd rád a gúzst, |
| hogy tudd meg kit kerestél! |
|
| Ott aztán nem véded magad, |
|
| Csak vallasz, vallasz hangtalan, |
|
|