Régi föld^*

Régi föld mint az arcod, régi föld mint a szerelem: itt ég még az erős tűz, testemen átvilágít.   Itt őrzi szemérmét még a boglya is, itt takarja ki tündéri melleit a porhanyós föld, és tengerekre gondol most is a libaúsztatón   a papírcsónakocska. Itt az ég csodáit egy ötéves gyerek látta: tenyérnyi szemekkel álltam a gyümölcstől öreg fák égi özönében.   Itt nem értem föl az ágak derekát; angyali szárnyain suhant velem a gazdag év, és suhantam én is a mézízű égen át   a portól csikorgó szekéren: a madarak nyelvén olyan édes volt az a föld,   hogy ma is szinte elérem, hogy a testeden átszivárog örökös íze és izzik mint a gyönyör pecsétje a számon. Itt az utca is, ahol leköptek göndör hajamért és édesen csurgott lábamon a sűrű nyál;   ahol nem értve semmit szégyenemből a méhekkel együtt buktam át a házak falain, isteni tajtéka a földnek, úgy harsogott a fülemben a fény, hogy lezúdultam a hallgató hegyek közül   mint a folyók: se értelem se halál nem égetett, csak ingemen át a nap. És mintha erre tartogatott volna már az is: az éles fény a lombokon meg a házfalakon;   bombázók úsztak át a nap delén a városok felé és messziről megjött a dörgés, mint akármelyik viharé, de törődtem is ezzel; feküdtem a fűben az élő örömtől vakon, nagy, nedves állatok szaga szárnyalt felém;   boldog is voltam akkor!   Gyönyörű év, legszebb életem: ölelhettem azóta nőt is, erős kezébe foghatott a legvadabb vágy is, hogy boldogan hajtok fejet   a kínzóbb és keserűbb varázs előtt! Itt földre dobta előttem fegyverét az este, fejét sem emelte a termő égben a félelem – bömbölhetett a fák mélyzöld tengeréből   a városokat faló idő!