|
Virágnak virága, gyermeki szív…
Már régóta akartam mondani ezt, de megakasztotta a nyelvem az édes szél meg a fű
sörénye mögött párázó víz s a feléjük tartó vonulás ritmusa, a föld alól hirtelenül feltörő
gyönyörű ország: tökéletes, tökéletes! kiáltozik a lélek, tökéletes! A vad illatok eljöttek elénk,
és úgy köszöntöttek, mint a szerelem követei egy pusztító szenvedélyt…
Dehát mit is pusztítanánk mi? Ugyan mit? szegényen, mégis boldogan, hősies jelek
nélkül égő arcunkkal és megcsalni való tompa hasznossággal vonásainkban? Ó, szerelem
bűnei, ki szeretné az egyszerű hősöket, a nem-vállasakat, a nem-csodálnivalóan-barnabőrűeket? Fehér tigrisfogaik sincsenek, csak benépesítik a városokat, nemzenek és
fogannak, a siker azonban másoké; gyönyörű mellek emlékművei minden élet múzeumában –
de messze vinne ez…
A dalról gondolkoztam örökös lépéseink zaja közt, madárforma fényességünkből
kirajzó suhogásunk és a láthatatlan égi áramok alatt úszó életünk álmos óráiban, mikor a ház
elveszti pátoszát, s a dísztelen esőkben nem tör az ég felé az ész lendületével, csak az öl
melegét kínálja a hazatérőnek; egy kályha mellett megülni a legjobb ilyenkor, és bámulni
kifelé az esőbe, ahol hajuknál fogva vonszolja maga után a csupasz hegyeket a könyörtelen
idő… A dalról, mely ott kanyarog e kimerhetetlen folyam partjai közt, és Lautréamont
zászlóit lengeti egy még névtelen gyermeki öröm máris kínzó ürességének eleven
emlékeként: könnyűség, könnyűség, távozó és érkező, megfoghatatlan, mint a vándor
madarak panasza, mégis közeli, mint ez az arcomat égető szél…
És semmi válasz, utolérlek-e valaha is? Álltam a révnél kétségbeesetten. Semmi
válasz, fehér virágokat fújt a hajamba a gesztenyefákról az irgalmas évszak, lábamnál
áramlott a folyó, mint az örökkévalóság maga, és egykedvűen dúdolta fülembe a hullámok
variációit a víz monoton dallamára…
S törékeny életünk ritmusára is: jártam csatákban; udvarias fegyverekkel végezte ki
a tenger bozontos-lompos szörnyeit, hullámkristályaikba fagyva egyik égövtől a másikig
hányódtak ott, s ha emlékeinkben felmerülnek olykor rémületet sugárzó szembogarukkal,
képzeletbeli testvéreinkre hasonlítanak leginkább minden élő közül, mert ez rejtőzködik, ez
az ősi düh és nem az édes zene, a vasalt ing alatt…
S a sziklák békéje persze: a percnyi döghalált és a városi őrület veszélyeit szívünk
magába issza, és lassan vándorol bennünk a vérrel a kikerülhetetlen halál, a gyárkapuktól a
ház kapujáig, miközben alig vigasztal, hogy láttam a városokat fejjel lefelé úszni a kő-dzsungel barokk pompájában, és elképzeltem olyan földrészeket is, ahol a mézsűrű nyárba
ragadt a táj… Szegénynek való vigasz, mert mit hoztam mind e vidékekről magammal?
Fülemben az éneket: szerelem, szerelem…
Ülök, hívatlan tanú; látom: hatalmas a hajnal!
|