Trónbeszéd^*

Hervad már koronád, reumás bazalt, kepleri homlokodról a hódzsungel lerohad   és süllyedő gyönyöröd szeméttelepén   tigris-ronggyal dúlja pofádat a sár; már tűzvésszel kezében nyargal a széllovas,   már Szalma Herceg eper hajóra száll   s felrobban mint egy édes torpedó a tavaszi vérrög a jég ütőerében.   Országos csűr, vijjogó, üres anyaméh,   a magtalan ég kéményein át kizúg a kardpengék közé a téli angyal;   gyombirodalma göndör hajzatát   vasfésűjével tépi a barackvitéz,   és kannibál füvek háborújában   ég mint az örök üröm csipkebokra   a csirkeszaros udvar.   Vaskondérban a nádfedeles tenger.   Egy fűzöld gyorsvonat rohan a cseresznyefa vérző sínjein a napba, és habzó dézsmát szed a nyár a porfolyóból,   és sárt köp a tajtékos szerelem,   kőmagot őröl az anyaöl malma,   és bibliai kaszák kürtszavára   Jerikó búzája leomlik.   Hervad már koronád, reumás bazalt, meztelen arcodon az orvhalász idő   drótráncokkal fog döglött halakat, és rothadás rozsdáján vérző meggyfolyó   savanyú láza zúdul át, vakító árvízben kongatnak, húsharang,   és magkirály ül törvényt a napon,   kezében kalászos jogar.   Urad vagyok. Országomat egy lóért;   mint a hegyek közt fuldokló folyók,   a halhatatlan gyerek, aki voltam, kirobban a tavasz mennydörgő kígyói közül és mezítláb tapos, paradicsomi máglya,   zöld hamudon. Ez már napom dele: hallom, erdő bikái, tajtékos szukák,   édesen üvöltöztök csontjaimban.