Virágnak virága, gyermeki szív…

Már régóta akartam mondani ezt, de megakasztotta a nyelvem az édes szél meg a fű sörénye mögött párázó víz s a feléjük tartó vonulás ritmusa, a föld alól hirtelenül feltörő gyönyörű ország: tökéletes, tökéletes! kiáltozik a lélek, tökéletes! A vad illatok eljöttek elénk, és úgy köszöntöttek, mint a szerelem követei egy pusztító szenvedélyt…

Dehát mit is pusztítanánk mi? Ugyan mit? szegényen, mégis boldogan, hősies jelek nélkül égő arcunkkal és megcsalni való tompa hasznossággal vonásainkban? Ó, szerelem bűnei, ki szeretné az egyszerű hősöket, a nem-vállasakat, a nem-csodálnivalóan-barnabőrűeket? Fehér tigrisfogaik sincsenek, csak benépesítik a városokat, nemzenek és fogannak, a siker azonban másoké; gyönyörű mellek emlékművei minden élet múzeumában – de messze vinne ez…

A dalról gondolkoztam örökös lépéseink zaja közt, madárforma fényességünkből kirajzó suhogásunk és a láthatatlan égi áramok alatt úszó életünk álmos óráiban, mikor a ház elveszti pátoszát, s a dísztelen esőkben nem tör az ég felé az ész lendületével, csak az öl melegét kínálja a hazatérőnek; egy kályha mellett megülni a legjobb ilyenkor, és bámulni kifelé az esőbe, ahol hajuknál fogva vonszolja maga után a csupasz hegyeket a könyörtelen idő… A dalról, mely ott kanyarog e kimerhetetlen folyam partjai közt, és Lautréamont zászlóit lengeti egy még névtelen gyermeki öröm máris kínzó ürességének eleven emlékeként: könnyűség, könnyűség, távozó és érkező, megfoghatatlan, mint a vándor madarak panasza, mégis közeli, mint ez az arcomat égető szél…

És semmi válasz, utolérlek-e valaha is? Álltam a révnél kétségbeesetten. Semmi válasz, fehér virágokat fújt a hajamba a gesztenyefákról az irgalmas évszak, lábamnál áramlott a folyó, mint az örökkévalóság maga, és egykedvűen dúdolta fülembe a hullámok variációit a víz monoton dallamára…

S törékeny életünk ritmusára is: jártam csatákban; udvarias fegyverekkel végezte ki a tenger bozontos-lompos szörnyeit, hullámkristályaikba fagyva egyik égövtől a másikig hányódtak ott, s ha emlékeinkben felmerülnek olykor rémületet sugárzó szembogarukkal, képzeletbeli testvéreinkre hasonlítanak leginkább minden élő közül, mert ez rejtőzködik, ez az ősi düh és nem az édes zene, a vasalt ing alatt…

S a sziklák békéje persze: a percnyi döghalált és a városi őrület veszélyeit szívünk magába issza, és lassan vándorol bennünk a vérrel a kikerülhetetlen halál, a gyárkapuktól a ház kapujáig, miközben alig vigasztal, hogy láttam a városokat fejjel lefelé úszni a kő-dzsungel barokk pompájában, és elképzeltem olyan földrészeket is, ahol a mézsűrű nyárba ragadt a táj… Szegénynek való vigasz, mert mit hoztam mind e vidékekről magammal? Fülemben az éneket: szerelem, szerelem…

Ülök, hívatlan tanú; látom: hatalmas a hajnal!

Elképzelem a tengeri fű illatát.

Dal lesz az is, mint akármelyik madáré, csak kecsesebb és messzebb-hasító. Akár a nyíl, szárnytalan suhanás.

De elbűvöl a közelibb világ: – Ó – ó, dúdolgat aranyos borostái mögül a hajnali felkelés istene. A szappanhabból szárnyalnak elő szentjei, és teaillatú mosolyának kopott templomában húnytszemű néger királyok apró szobrocskái indulnak vándorútra a betlehemi hajnalcsillag felé.

És… majdnem elfelejtem! – a téren a nagydarut szerelik, és káromkodva szidják a művezető anyja istenit, mert hiányzik a nagycsavar, és nagycsavar nélkül mi egy nagydaru. Borzalom elgondolni is!

Ennyi csodához jár a ráadás. Beárad az ablakon a tengeri fű szaga.

Madár ébresszen ketrecedben! Fütyörészni a bajban, fütyörészni a bajban – hallgasd az egyhangú éneket, és lelked mosolyából kiárad egy egész ország hajókkal és hegyekkel. Komorabb jelenést ne keress: szárnyával leveri a templomok tornyáról a glóriát a nyári ég, most ő maga tündököl. Sejtetted ezt már régen is. De mégse hitted volna ilyennek, ilyen se vígnak, se szomorúnak, csak fényesnek, ragyogónak, ilyen egyből-faragottnak, bonthatatlannak a hajnal tündéri párnái fölött. Köszöntelek – hajol földig a kerti virág büszkesége. Neked mozdulni sem kell. Ihattál itt keserűt is, édeset is – hová tűntek el a városokat porig égető vezérek? Ülnek a kerti székekben hallgatagon, csont-fehéren, madarak éneke jár ki-be üres szemgödreiken. Az nevet csak, aki így nevet – harsog a nyár a parttalan égben. Az nevet csak, aki így nevet – zúgják a füledbe a győzhetetlen lombok. Az nevet csak, aki így nevet – harangoznak délre az almák. És tágabb a bástyafokok bánatánál egy porszem mosolya. Legszebb időnk gyümölcsét tépi le az ősz.

Láttam én mást is. K-t pofozták. Lassan, szakértelemmel. A szája szélén lassan elindult a vér, megkerülve az állát lecsurgott a nyakán, a derekáig. Ott a vászonnadrág cseppenként felitta. Szemmelláthatóan nőtt a folt. Mit mondott és kinek? Melyikünk tudja, mit beszél? Itt nagy a meleg és közel van a folyó és az erdőből kiárad az állatok szaga. Ki tartja a száját ezen a vidéken? Színektől és szagoktól fecsegni kezdünk mint a papagájok. És jaj nekünk. Erdő virága, dzsungel illata – mily felemelő annak, akinek a gyomrát széttapossák és két gyerek marad utána meg egy bennszülött nő. Porter úr jegelt sört iszik. A bozótba nem megyünk, nem üvöltözünk mint a tigrisek, puha kezünkből nem eresztjük ki az ősi karmokat – hiába lenne jobb úgy. Bevárjuk még a legközelebbi hajót. Cukros ponyvákban a tankok, édes olajban a gépfegyverek – és megyünk. Vagy menekülünk; ki tudja? Titoktartó a tenger. Gyerek voltam, ma sincs még ránc az arcomon.

Valaki kézen fog. Nagyszemű, fekete nő, talán az anyám. A mólóra zuhog a nap, és kinőtt kislány-ruhámban kézen fog valaki. Az anyám. Ki vagyok én? A tajgán kóboroltunk, mint az állatok, a bokrokról zabáltuk le a levelet. Természet lányai, ősi gyönyörűség, rúgtunk, haraptunk, amikor ránk találtak; egy emigráns család fogadott magához. Nem beszélem az anyanyelvemet. Háborúk voltak itt, és folyton menekültünk. Az idegent úgy hívom: az anyám. Árvának nem nevezett egyetlen csepp víz sem a világon: sehol az a móló, az a napfény. Vándorol a szél a fejem fölött új kikötők felé. Megjártam a vadak falvait, szűzen: karmoltam, mint a macskák. Szelíd városban buktam el, nagy hasam nőtt a sikongó gyönyörtől. Szekerek, vonatok, a koldus szobabútor; Európa szélén kis ország. Kávét iszom. A gyermekemre gondolok, jó lenne vele befutni abba a kikötőbe. A partról negyedszázada divatjamúlt nyári ruhában az anyám integetne. – Megjöttél? – kérdezné. – Meg – felelném. Otthon tejet innánk kenyérrel. Gyűlölni úgy tudok, hogy szikrát vet a hajam meg a szám. Nincs bocsánat.

Horgonyt vethetsz a földben, tavaszi testek Kolumbusza. Nők mellén hajózni, eleven vitorlát bontani – van-e szebb ennél? Örökké éhes, eltűntél örökre. Gyönyörű roncsok felett robajlik nélküled az év: szülnek és akasztanak. Felejthetetlen arcodat sem idézi gyereksírás vagy özvegy emlék, éhséged sem forog a nedves földben nyughatatlanul: egy sírirat őrzi ezer szerelmed, az is csak töredék:

– No lám – gondolhatja, aki a délutáni tolongásban gumibabákat vásárol gyermekeinek, és futtában felnéz az akasztott emberre, megvan-e még, a varjak nem ették-e ki a szemét, és egyáltalán hogy érzi magát a madzagon: – No lám, milyen poétikus!

A házak falaiból kiordít a vadállat. – Uaaá – mondja rémületesen. – Ááá – felel neki az egész város a cirkuszi oroszlánok titkolt és fékezhetetlen rettegésével. – Ááá – üvöltenek ijedten a félelmetes neonreklámok. – Ááá – üvöltenek az admirálisok, professzorok, főzeneigazgatók és művezetők. – Ááá – üvölt kurválkodó asszonyára a férje rettenetes rémülettel a szívében. – Ááá – üvöltenek az öreg nénikre meg a vak bácsikra a legújabb típusú személykocsik meg az emeletes teherautók. – Ááá – ordítanak rémülten a hadbírák, a fertőző betegségek, a sírkövek, a hivatásos pofozóemberek meg a hősi halottak emlékművei. – Ááá – ááá – ordít hosszan, a lélegzetvételre kis szünetet hagyva az egész, villamosvonalakkal megzabolázott hegycsúcs- és völgytorok-halmaz. Közben a Nap donogva és csiklandozva ott ül az emberek, a házak meg a reklámok orrán. – Ááá – ordít rá félelmetesen, a rémülettől majdnem sírva fakadva a város. Hiába, a Nap ott ül négy-öt éve, és ott még ki tudja meddig? Dél van.

Házat építünk vagy iskolát vagy fene-tudja-mit. Ajtaja nincs, de van negyvenkét ablaka. Egy-egy darab téglát felmarkolunk, járunk vele ide-oda, elfáradunk és leülünk. Hajaj. Nehéz ez így. Se egy árok, se egy bokor, se mászni nem kell, se ugrani, csak ülni, dohányozni – ki bírja ezt? Szombat délben holtfáradtan megmosakszunk, behúzott nyakkal hazaindulunk. Az asszonyok ott várnak már a kapuban. Hát erre tartogatunk titeket, ti piszkosok! – sivalkodnak egyszerre mind az ezren. Szó ami szó, inkább csak hallgatunk, a végén még a fejünkhöz repül egy vájdling vagy egy még borzasztóbb edény, moshatjuk aztán magunkat. Na nem egészen úgy van az – valami ilyesfélét morgunk, azt is csak magunkban – s már ugrunk is a konyhába a nagy pofon elől; vacsorát főzünk, megpisiltetjük a gyereket. Nehéz a mi sorunk. A végén mindig piszkafával kergetnek a büdösök. Kezünk-lábunkat törve futunk is mind az ezren, a gatyánkat se tudjuk fölrántani. Szidnak is minket végig a hosszú úton a villamosozók. Mi meg dühösen visszakiabálunk: kinek mi köze hozzá, elég nekünk a magunk baja. Csakhát a látszat. Ügyelni kéne arra is. Bíztatjuk is magunkat: Hajrá, építők!

A tábornok délelőttje. Keserves délelőtt. Kezdődik a székrekedéssel. Aztán a körömvágás, hajmosás. S máris futás a díszszemlére. Persze megint nem megy a fejenállás. Egy évvel a nyugdíj előtt: örökös rettegés. Katonák, túl sok a tripper – sírja el magát. Aztán a lábvizit. Aztán a lőgyakorlat. Ágyúval emberekre. Tíz-húsz halott, de mindig betörik egy-két kirakat is. Abból pedig mindig nagy ügy van: üvegigénylés, leirat, kártérítés – ki bírja ezt idegekkel? Aztán a lángszórók bedöglenek, nem megy a hullaszállítás: parkolni nem lehet a forgalomtól. Madzagon húzni a hullákat a járdán – költséges és hosszadalmas. De mit lehet tenni, béke van. Aztán a gyógyszert bevenni, hogy kőkemény legyen a széklet és szögletes. Aztán már nincs is semmire idő: futás haza ebédre! – Vigyázz! – ordít a kapuban az egyéves kisgyerek. Nohiszen – van is mire. Hát élet ez?

Rejtelmek városa. Égő keresztek állnak a föld hajában, tenyerükön átvert rozsdás szögekkel rájuk szögezve kolduló barátok függnek rajtuk, és magasztos állat-arccal fingják le évszázadok látomását, kecskék, madarak, kürtök és talicskák apostoli glóriáit. Valahogy így; másfele meg el se indulj: „Építkezés miatt az út elzárva.” Inkább tiszteld Bosch mester képeit, vagy nézd az évezredeknek emelt lovas-vitézt! Ő tudja, milyen az, amikor az embert lebontják, következésképp nem retten meg semmitől: – Parancsoljon helyetfoglalni! Tisztelettel jelentem! Kézcsókom a feleségének! – kiáltja túl a mennydörgő házakat. Itt élsz le ötven-hatvan évet, ünnepi szónoklatok szállnak fölötted, mint a madarak, és hiába pucolod a vállad, ennyi dísszel akár ezredes is lehetnél. De természettől fogva szelíd vagy. Szerelmem! – vagy: Mindenható Isten! – kondul benned a templomtoronyba illő áhítat. De rég hitetlen ő is. Mosolyogsz.

Mártával jöttünk a hegyek közé. Nem illet már a város a hajához: fekete lett az örökös napsütéstől, mint valami nagyon vidám szomorúság. Gondoltam – elhozom. Reggel indultunk; a tömegben kosarak, csirkék, emberek. – Látod, ilyen ez – mondtam neki. Ő meg hallgatott, a szája szögletében halvány, növényi mosollyal. Elképzeltem a mellét az ing alatt. Így gyalogoltunk három órát. A hegy tetején megijedt. – Bogár! – sikoltott vádló rémülettel, szoknyáját szorosan összefogva. Városban nevelkedett, mit tudta, milyen ez a nagy család. Mégis a fűbe feküdtünk. Parázna játék, olyan édes lapokat osztott a korlátlan ragyogás, hogy mindent vesztettünk, mint a szerencse rabjai. De gondolhattam-e erre? Nézett rám teljesen üres szemekkel, meg sem legyintett a bűntudat. Egy vonat vitte el. Évekig csend volt utána az állomáson. Látszatra semmi különös: a mozdonyok sípoltak, csikorogtak – hangtalanul. Az újságárus sarkig kitárt száján át ömlött a némaság. Húsz évet estem egy karosszékben, egyre gyorsulva, lefelé. De földet értem, megvagyok. Nem is nagy dolog ez.

Szomorú voltam mindig is. Másfél méterre a föld felett viseltem Nero tekintetét a lángvörös szakáll s a hajlott orr fölött. Micsoda szempár, én tudom! Egy balerina a mélyébe tekintett és öt kilométeren át táncolt előttem a betonúton, a két falu között, a vízparti éjszakában – hogy felvidítson. De szomorú maradtam, megkértem a kezét. Ha néha még rágondolok, azt hiszem, jobb így egyedül. A hajamról azt mondják, hogy vörös, de nem látta még senki sem; kalapban járok a tündöklő ég alatt, abban is alszom. Csak este, hogyha eltakarodnak az üdülők, lecsavarják a rádiót, és a vízpartra kiállnak a törpék, csak akkor növök meg: elnézek az óriás fák fölött. Önarcképemet rajzolom akkor egyetlen véget-nem-érő vonallal az ég és föld közé. Különös kép, nem is ijesztő, inkább bánatos. Megállsz alatta és eltűnődsz: milyen végtelen is a szomorúság! De tűnékeny ez is. A hajnal mindig gyorsabban jön, mint hiszed, a föld alól kibuknak az ócska ágynemű dombjai. – Jó reggelt, Antal úr! – köszön rám a háziasszony.

A csónak – többé ne lássuk egymást! – elszabadult. Most aztán ebben a csupa-hab, csupa-tajték, csupa-tükörtorony, csupa-üvegvölgy, csupa-vízözön világban, egy árva tengerpart gyenge énekére kötve… Így süllyed el a szerelem a hajócsavar-ízű vízben. Hajóztam három évig a nagy árvíz elől. Gyerek, földszintes ház maradt utánam. Ó, ó a kegyetlen tenger! – kongatják Swinburne keménypapír harangjait egy rég elsüllyedt székesegyházban. És hát kinek jut különb gyászzene? Megsirathatsz még egy régi városrészt, volt szeretőd emlékezetes mellét, a szádba vett fűszálat, egy jó kiadós verekedést. Mást aligha; zúg itt az örökös béke, istentelen dinamó vagy mennyei vízesés, nem a te dolgod: csak azt látod, hogy a vakító fényességben ünnepelnek a lakatlan városok, a puszta gyártelepek, összefolyva egyetlen tenger mosollyá vagy siralmas sziklák fintorává. De fontos ez? Nem hitted volna soha, hogy ilyen féktelen lesz ez a ragyogás, hol kiég csontjaidból minden salak, a szánalom, az éhség és a hazatérés.

Zenéltem valaha. Most minden üres, de jó ez így. Különb dallamot próbálok a gazdagságnál és a szerelemnél. Kegyes vagy-e, hideg vagy-e, te névtelen, te napfényben élő? Kívántalak mindig, most itt vagyok. Templomom egy bokor, házam egy fa alja, meg nem hódítják talpig vasba öltözött seregek. Tüzet se gyújtok: a bőröm megy rá, de mit izgat ez? Untam már azt a zenét, elhiheted. Egy szobában kelni, feküdni, nem nekem való az; jó annak, aki rájön erre még idejében. Ha megsiratnak, megsiratnak – a gyász kegyes, a sok jótékony tennivaló között hová lesz az az egyetlen, pótolhatatlan mozdulat? Majd elfelejtik azt is, én is elfelejtem; más leszek. Az erdő már készíti fogait, az állat a karmát, a madár a csőrét. Nagy temetés egy ilyen szegénynek. Bevárom itt az emberevő esőket, azt hiszem, de addig ezzel az ággal a kezemben, te tudod, milyen dallamot próbálgatok. Keserű is, édes is – mint minden, ami visszahozhatatlanul elmúlt. Házam látom a gyöngeségtől részegen. Ki is nyitom az ajtaját. Az ág letörik, befed az ősz. Nem alkuszom.

Két arc ez itt. Mit tüzeltek egymás ellen a börtöntől a háborúig! Miféle dzsungeli gyűlölet táplálta őket! Egy népnek is sok annyi harag. Délövi ország az, sűrű a forradalom. A kivégzőosztagot leváltják és – éljen a Köztársaság tisztasága! – agyonlődözik a gimnazistákat meg az írástudatlan parasztasszonyokat. Csak a gond, a gond örökös. Északi segély az indiánok ellen, kaucsuk világpiaci ár alatt; így megy ez, így is csak nehezen. A vége mindig a száműzetés. Egy koszos kisvárosba, mint ez, ahol még egy tisztességes villamos sincs, és a könyörtelen időbe. – Tessék előreengedni az öregeket – nyikorog a Köztársaság dísze. – Igy beszélni az idősebbel – trillázik a Köztársaság legfőbb ellensége. Egy hónaposszobában élnek mind a ketten, csomag nem jön hazulról, magas a lakbér. A lábuk fáj, a szemük is romlik. Havonta levelet írnak haza: nagy dolog az öregség, megtudjátok ti is!

P. R. halálára

Gyűjtöttem ezt-azt. A semminek. Átszáll a szobán a súlyos angyal, és koldusabb vagyok, mint akik lenn alusznak a csatornanyílás melegében. Ó elmúlt életem! – kondul meg bennem a bánat. Fiatal éveim a vad hegyek között, tele erős zenével. Idő élő kottafejei: kegyetlen virágok. Tudnám csak lejátszani még egyszer azt a dallamot! Mellek billentyűin, a gyönyörködő izmok húrjain. De egyre süketebb az én időm. Kinézek még belőle: lenn temetnek, ünnepelnek, háborúznak. Kis falu ez, a fejemet lehajtom. A foghatót szerettem, a szobrokat, a képeket. Az eleven erdőben az öregségtől érdes fatörzseket meg a húsos levelek fiatal bőrét. Úristen; kövek, fák, völgybeli titkok! Üres a két kezem, mint egy lavór. Elmondhatnám még, hogy semmit másként nem tehettem, hogy úgy se volt jó semmi, ahogyan volt, hogy másként se lett volna jobb. Hogy én cipeltem ezt a terhet a vállamon. De bűnös létemre egy keveset okultam: egy szót se szólok. Felkelek és megyek. Hosszú minden tévedés, de rövid a halál.

Vegyél a szádba egy fűszálat! Isten fia ő is, keresztre feszíti őt is a tavasz, és feltámad a legvadabb télben: mennyi tűz egyetlen leheletben! Tudd meg, én boldog voltam itt. Egy teljes nyáron át jártunk a bodza meg a vadeper rejtekútjain, és hűvös lett bennem a szerelem, mint a vakond, és a föld alá merült a napsütés is, hogy ott igyalak magamba a fényes göröngyök között. És hová lett ez is? Felejthetetlen barna bőrünket sirathatja most már a tengeri szél is, oda többé vissza nem térhetünk, másfelé vagyunk már boldogok. A hegy tetejéről a folyóra látni, szólni sem tudsz végső otthonunkban: teherhajók füstjét isszuk most már mindörökre a fiatalság kútvize helyett. De – szép vagy, szép vagy! – kiabálom a tökéletlen rombolásban, az őszi erdők roncsai között. A számban őrizlek, mint a víz az elsüllyedt hajót. És jól van ez így is, minek is kívánkoznék máshova. Egy boldog várost láttam, a tenger kiokádta, a föld eltemette, és az sem tudott többet, mint ez az egy szál fű a fogam között. Zöldszínű örömök közt múlik el az életünk.