| Haza akarok, végre hazatérni |
| ide, hol a keserű föld alól |
| a fű zöld szökőárja tör az égig, |
| ebbe a földbe gyökerezni, hol |
| a háború istenkeze a sárból |
| összegyúrta az égő éveket – |
| hazátlan apámból, paraszt anyámból |
| két arcom és egyetlen életem! |
|
| Kegyetlen fényesség ezé a tájé, |
| nem a nyártól lobognak hegyei, |
| örök villámfény, a végső magányé, |
| amit Bartók tudott és Berzsenyi, |
| s ötszáz év kopár, sivatagi szomja |
| perzsel a portól szikrázó szemekben. |
| Világít mint az isten csipkebokra, |
| ragyog, ragyog, hogy soha nem felejtem. |
|
| Vas otthon ez. Nem repül fel a sóhaj, |
| érzi a föld százados szigorát, |
| a falvakat, ahonnét a tüdőbaj |
| úgy szakadt ki mint viharban a fák; |
| érzi, amin az isten se segíthet, |
| mert erős mint a megkövült halál, |
| a kínzó rokonságot sejtjeimben, |
| hogy menekülnék s hogy ez a hazám. |
|
| Rámsüt most magasabbról mint az ég |
| a paraszt ősök esetlen haragja, |
| s a gyűlölet, az üldözötteké |
| és nyomoruk örök-egyforma arca – |
| s akit kirabolt az emlékezet |
| és kirabolt a közöny árvasága, |
| állok a fényben, szívem és kezem |
| lobog a gyötrelmes föltámadásban. |
|
| Engem a kő nevelt, tüzes gerendák, |
| repeszektől himlőhelyes falak, |
| s most érzem a föld robbanó haragját, |
| mely ébren él a betonút alatt – |
| a szomjúságot, amiből születtem, |
| az ölelést, mely végre összeforr. |
| Nézi tükörképét nyitott szememben |
| a tágas és felhőtlen hatalom. |
|
|