Honfoglalók^*

Szakadj ki lélegzet a számból,   örökké élnék mint a fák! Átüt a földalatti vérzés,   a mező fényes sebhelyein át, s torkomig csap a förtelmes folyó,   kezek és lábak iszapos ölelése. Fuldokló nász, eleven rothadás,   úgy taszítasz az újabb ezerévbe, hogy egyetlen íz sem múlhat el a számból;   emlékszem még a fűszálakra is, a lépésekre és a szétmálló cipőkre   s az égre: mint üres szemből a víz, rögöktől odvasarcú, alföldi parasztok,   örökös rémülettől ravasz házaló-zsidók vére csorog a sűrű, fehér porba,   kicsapva belőle a halálos savót, a rémület történelmét.   Túlélni mindent! süt a téboly szememből, számból, az eszelős tájat   elöntő, élő hordalékból, egyetlen otthonomból, ahol a véglegesség   mint egy hosszú nyár ragyogása a rögökbe fagyott. A szakadt kabátokról, az érintetlen égről   arcomba zuhannak a csillagok.