Húsz fokos fagyban^*

Sok más között emlékszem erre is: Xénia nénire, egy katonatiszt özvegyére ki, mint a meddő denevérek   hajamba tapadt és ütött, ütött, ütött, s – te kis rohadt! – sikoltozott,   – gyapjashajú! – (negyvenöt elején, ki sem hűltek a téglák Újlakon)   és ki nem téphetve magát a gyötrő gyűlöletből   már szinte úgy ölelt, mint az anyám – te rohadék! – míg elcipelték és csend lett (lenyaltam szájamról a vért) –   más nem is történt   Csak dőlt, csak dőlt a fény az udvarra, ahol szóját zabáltunk éhgyomorra (és lopott gyümölcsöt).   S a szél is majdnem megveszett a puha madaraktól   és elmúlt évre év. És megjött fehér húsvágóbárdjaival az örökös tél. Kiköpni ezt a keserű hazát; nincs olyan isten!   Melegszem, húszfokos fagyban.