| Kiölted belőlem a káprázatot. |
| Olyan józanság költözött belém, |
| hogy ropognak a csontjaim. |
| Szabadságom: ezek a gyökerek, |
| ez a hozzádbilincselt virágzás. |
|
| Még izzanak a nyár sebhelyei, |
| de bennem a csodálkozás kifulladt; |
| józanabb rögök közé kívánkozom, |
|
| Ott azután a fullasztó szerelemben, |
| ott azután a gyaluk csikorgásában, |
| mikor az utolsó szilánkok lehasadnak, |
|
| Belevésődtem ebbe a földbe, |
| nincs olyan száj, mely innen kitéphet: |
| melled domborodik a kőben. Nincs olyan száj: |
| átömölnek rajtam az évszakok |
| s az ég felé robbanó csupasz tájban |
| te vagy, te lobogsz, lángolsz; |
| tested nedvei: megdördülnek az esők. |
|
| Ott azután kinyílik a meztelen kő, |
| kilépek belőle; kitárul a por, |
| kilépek belőle: hazáig taszít |
| Te vagy: kipattansz a milliós szívverésből. |
|
|