| Alighogy kimondtam: szeretem a tested szagát, |
| alighogy kimondtam: veled élek, |
| kirajzottak a madarak alóla, |
| kihulltak alóla a fák meg az állatok, |
| semmi: kopár gyönyörűség. |
|
| Végérvényes arcod világít, |
| ijesztő napfény a meztelen földön. |
| Hosszú órák jönnek és hosszú esték, |
| fáradt kezek és fáradt bokák költészete. |
|
| Nem élhettem tovább a könnyűségben, |
| vázákban fonnyad a maroknyi szabadság; |
| keserűbb étvágy a puszta kőé. |
| Görnyedek tekinteted alatt mint a zsákolók, |
| mint a hegyek az évezrednyi nyártól. |
|
| Ezt a terhet a vállamon, ezt a fulladást, |
| ezt a nehéz kapkodó szomjúságot. |
| Barlanglakó, tüzet rakok a szádban, |
| didergek forró lehelletednél; |
| hallod az erős, csöndes reszketést. |
|
| a hősiesség szavai a számból, |
| a forróság zöld ütközetei |
| Téged látlak; fáradtan csapod hátra a hajad. |
| Egy darab föld nevét kell kimondanom, |
|
|