| Tested sűrű napfénye árad a földre, |
|
lehunyt szemmel is érez az álmatag táj, |
|
issza szomjas fű termékeny ragyogásod. |
|
| S meg se rezdül az időtlen, súlyos jelenlét. |
| A házak mozdulatlan hullámaiba vetve |
|
csak a boldog test reszketése úszik lassan mint a csónak. |
| És fény és por és az anyaölig taszító zuhanás, |
|
hol életem tükörképe elfér az arcodon |
|
s védtelen melled ereje rázkódtat mint az áram. |
| Lobog, lobog a nyár egy ág önkívületében. |
|
| Hús és csont. Fegyverét eldobja az éhség. |
|
| Virraszt a végtelen nappal erős csendje felettünk, |
|
csukott szemek, kinyílt szájak öröklétébe zárva. |
|
|