| Lágyan tapossa a napfény a házakat mint a szőlőt |
|
s a sűrű, édes falakban, a fehéren habzó utakban |
|
a győzelem figyelmetlen gyönyöre árad. |
| Suhan a tekintet erős lendülete a fehér áradásban, |
|
a fák koronájáig emelt arcok levegős építészetében. |
| Ilyen vagyok, ilyen széljárta homlok, ilyen felemelt kéz! |
| Ilyen az élő napok és a szerelem boltíve alatt, |
|
a hazatérő napok lassú és finom porviharában! |
| Kőbe vési arcélemet a fény akár a törvényt. |
|
|
Micsoda gyönyörű, esetlen mozdulatai a termékeny erőnek! |
| Micsoda szelíd bikanyakak és vattatapintású, fehér fogak! |
| A megkövült arcoknak milyen laza puhasága |
|
járja át a földet és a felhőt |
|
kigyújtva egy tűnékeny délelőtt örök világosságát! |
|
| Teljes, tág levegő! Csak ez örök bennünk, ez az éhség! |
|
| Ez az erős idő, mely átjárja csontjaim, |
|
mint az első ház eszméje az agyagot és a sziklát. |
|
|