Bábel^*

Hallom a tízezer emelet éhségét a fékcsikorgásban felkiáltani,   a fekete köveket tömör, iszonyú büfögéssel szólni mint a bányarobbanást, hallom az ásóktól és csákányoktól elkínzott, lázas talaj ropogását; – és a másfélmillió mosoly egyforma arcokba zárt viharában   egyetlen arcél könyörtelen, éles suhogása úszik: néma vagyok; egyetlen otthonom öltözik ebbe a tűzbe,   arcomat égeti az utcák éles ragyogása; állok a vesztett csaták alázatával a testemben és boldogan lebegve mint a rongy,   homlokomon viselem születésem megkövült bélyegét, mint pestises fejdíszt,   s a szomjúság sovány ujjait érzem torkomban lassan összeszorulni; – a kőfalak szögletes álma s a terméketlen füst rohamos hervadása felett   az örökös égi áramkörbe kötve a fagyos hajnal extázisa   átzúg a védtelen emlékezeten kigyújtva a figyelmet, kigyújtva, és átjárva a cukorba falazott versek haszontalan, késő-latin nyarak iránti nosztalgiáját   s Flavius diadalívét az alvó kaszárnyák és az éber zsinagógák között; az eszmék közé lesújtott szívverés hosszú, egyhelyben ragadt repülését csodálva   a tág szembogarak ostobaságát érzi szégyenkezve a narcisztikus tekintet: valami hősiesség növekszik a féligkész falakban tétova lendülettel,   lelketlenül erőssé, mint az állatok, és kikelve mint a fű a föld alól, kilobogva,   mint a kézben a szerszámok szomjúsága, mint önnön emlékműve, a ház és a   kémény; – vas-éhség! a kő békéjéből és a mész termékenységéből,   a számítások és a sejtések zűrzavarából kicsapva mint a láva,   egyetlen villámmá meztelenedve a szívdobogás eleven közelében; – erre az órára éhezve kilépni a levegő boltívei alá! hol a halálig vonult a poros seregekkel   a gyilkolás és hazatérés állati-emberi páros ösztöne,   kétarcúan mint az évszak és mindent elbírva az emlékezésben, hol a szerelem természetes formáit lefaragta a szenvedély   egyetlen ölelésbe vésve a szabadulás minden lehetőségét   s a születések hibás számaival fertőzve meg a természetes áhítatot   a táj és az ég pontos összegére vágyó értelemben; – teljes pillanat! a füvek puha szövőszéke   lassan forogva szövi a meztelen utcákra a zöldmintás tavaszt, s a hontalanság, mely bemocskolta a legkarcsúbb szerelmet is   most a levelek friss nedveivel árasztja el a csatornákat; –   úszni szeretnék mint a por a szélben! – átizzó idő! a nyomor évezredes forradalma,   mely zászlóként lobogtatta a folyókat és a mezőket   és ment mint lábrakelt hegyek, bele a fekete, örökös időbe, és tenyerébe fogva a megrontott tüdőkből és rákos vérrögökből rakott emeleteket,   a hűvös szobákat az emberi boldogság végső ígéreteként,   végül moccanni sem tudott, csak mint embertelen diadaloszlop   állt a sár és a vér undorítóan lágy talapzatán – most összeforr ezzel a lehelettel és ezzel a szívveréssel; – és aki menekülni próbált a szűz földek eleven erejéhez,   a rögös szeméremhez, mely utálattal taszította el magától   a benzin áradó, büdös paráznaságát és a vas illattalan, hűvös ajkait, aki menekülni próbált az ég keserű erejétől,   megpróbált minden falut, erdei dűlőutat és szőlőhegyet   s hónapos rohanások után egy méterre saját sorsától   felfújta magát mint a kakas és némán kukorékolt az örömtől,   míg hazugsága utol nem érte, arcába nem vágott és össze nem roskadt, aki futott oda és vissza oda és vissza oda és vissza egy tű hegyén   és hasztalan idézte a vihar termékeny rohanását a bezárt szobában   s magán viselte a legvadabb órában is születése kőfalait akár az inget, s végül végképp megzavarodva az elmérgedt gazdagság bizonytalan esélyeitől   a szegénység mentségeit kezdte segítségül hívni képtelen révületben,   míg ostoba áhítatát el nem söpörte a kapuk arcéle és a sínek csikorgása, s akkor a hűvös szeszek és megkövült tükrök között egy zongora gregorián dallamára,   a temetési énekek cikornyás hajlongásával tagjaiban   megpróbálta kilépni a padlóra a pusztulás rejtett bujaságát, hogy végre is megcsömörölve az éjszakától s a másik, rejtettebb sötéttől,   az öröknek tanult világosság elektromos hunyorgásától,   a szenvedéstől és a magyarázattól, az örömtől és a magyarázat hiányától,   a kórházi ágyak miatyánk-ki-vagy-a-mennyekben szagától,   a kálvinista csikorgástól és a göndör, olajos fájdalomtól, és belemerülve az istentelen bizonyosság olthatatlan erejébe,   lebukva egy óra kitárt, eleven, vörös csendjébe,   elsüllyedve a dobok sűrű ritmusában és beszennyeződve,   felmagasztosulva egy kézfogásban, egy rövid csókban és simogatásban egyetlen lendületté meztelenedett, egyetlen hegymagas ütéssé; – születés ideje! tömör sóhaj a testben,   s a meztelen fogak kemény huzata szívja a torok lágy görcseiből   a tagolatlan, rövid kiáltásokat; – s a szél, mely puha levegőrögeibe temeti el ezt a hajnalt,   elerőtlenedik a hosszú simogatás zsibbadásába zárva;   szemem őrületében mozdulatlanul pihen a táj; – mit tudnak a kínnál is erősebben csontjaink? – az utcákra emlékszem, a végtelen egyforma lépésekre a ragacsos rémületben,   az éjszaka kísérteties katedrálisának parttalan oltárképeire,   tele egy ország élő szívének minden rohadásával   az ég és föld közé feszített éhezés gótikus önkívületében, a puskalövések görcseire, az őrült szívverésre és a hajnali óraketyegésre,   mikor egy nehéz óra abszolút kötelmeibe zárva   meglazult a természetes kapcsolat szív és száj között, s a felejtés lelketlen erejére, mely úgy emésztette meg ezt a régtől ismerős nyomort   mint ezer év unott gyomra a boldogtalan, fekete csontokat; – és örökké a széles gyermeki mozdulatra a romokban,   a dísztelen szerelmes dadogás elemi vágyakozására   az üres szemgödrök csordultig telt közönyében! – a földek kibuknak az évek szennyéből, mint sziget a vízből,   testükről kétoldalt lecsurgó mezők és hegyvidékek, az áhított szabadság kortyainak végtelen jelenidejében   kicsap a városok sűrű szomjúsága a falakból   mint fehér párnákra az ölelés testszaga, egy pillanatot markol az ég, hogy emlékezzen rá   s mint deszkával átkeljen a keserű táj hullámverésén, s a teremtő hisztéria épületeibe visszazúdul, betöltve minden szögletet és sarkot,   visszaárad az erős, tékozló növényi öröklét; – nézd! – feje fölött a pusztulás rothadt felhőivel,   az égről lecsüngő repülők mérgezett leheletével, kilép az utcákra a vasárnapi séta, s ünneplő cipője friss nyikorgásába zárva az asszony   sovány szépségét és esetlen fiatalságát kitárja a ritka lobogásnak, nem tud mást, csak menni és vágyakozni gyerekre, simogatásra vagy egy új ruhára,   mint maga a teljes szerelem eleven bizonyossága, kitágult szemekkel,   mint maga az istentelen öröm ereje, botladozva a szűk cipőben! – micsoda ég ez és micsoda vad föld,   hogy egyetlen szerelem oszlopa magasabb mint a hegyek és a halál,   hogy átfut rajtam az év, mint eső a tájon   és nem olthatja ki bennem ezt a ragyogást! – fény! fény! egyetlen szempár tükrében nézi magát a vakító világ   és elfér a hegyek minden tüze egy alma gömbölyű derűjében! – Tenger! Kínból és mocsokból! Kőből és vérből! A természetellenes magány vétkeiből! A megvakított házakból! A vas nyomorából! A befalazott beszéd idegenségéből! Tenger! Eleven testekből és élő örömből! Földből és csókból! A kézfogás gyökeréből!   Termékeny tűzből és igábafogott villámból! A fáradtság erős békéjéből! Tenger, hol a kövek lendületéből kirobban a születéselőtti éhség   és kivirágoztatja a teremtés szennyét az udvarokon! Tenger, hol az élő törvény egy rendbe markolja a pusztulást a születéssel   és zöld dzsungeli áradásába préseli vágyaink minden tétovaságát! Tenger, egyetlen legyőzhetetlen falánkság, mely megemészti napjainkat,   átszűr füstjén és testünkkel táplálja acél és olaj hullámait! Tenger, örökös változás nyugalma, örökös éhség békéje!   Győzelmes vállak és mellek az áradatban! Tenger! Születésem és testem! Egyetlen ébredés ereje!   Mozgalmas táj! Földben megfogant városok! Ki erre a rohanó mezőre! a széltől kipirult házak közé!   a durva, kemény kezek és kalapácsok közt   berúgva a fehér fogaktól és a nedves fűtől!   berúgva a víztől és a kenyértől! A fénybe! fegyvertelenül és erősen!   az örökölt szegénységbe gyökerezve!   szerelem gazdag lázadása! A tavasz ízével csontjaimban.