| Fejed az üres égbe mártva zuhansz a világban, ember. |
| Üres szemgödreidből kiestek az évek, |
|
örökös fekete sebek égnek csak a szádban. |
|
| Ellened már senki sem vétkezhet, |
|
neked már senki meg nem bocsáthat. |
| Arcodon a tapasztalás futóárkait |
|
betemette az örök-idő égő homokja, |
| öklöd elfelejtette a két ujj közé fogható lágy tájakat, |
|
a füvek zöld borzongását, az asszony-mellek árapályát. |
| Semmit nem tudsz már, csak ezt a céltalan, végtelen zuhanást, |
|
ezt a fekete nyíllövést az istentelen kék özönben. |
|
| Ilyen vagy. Rémítő közöny, vasfekete, gyásztalan test. |
|
| De pórusaidból a napfény örökös áradata ömlik, |
|
boldogtalan világosság, égeti arcomat, |
| megégett melledből a földek zsíros szaga árad, |
|
keserű termékenység, gyötrő, eleven tavasz, |
| mert rothadó testedből ettek a füvek és a fák, |
|
mert elevent lopott meg, ki a halált kirabolta. |
|
| Mert élek és látlak. Meztelenebbül a halálnál, |
|
meztelenül mint a szerelem, tapintható öröklét! |
|
|