Város, hajnal^*

Az élő erő geometriája feszíti ki a formátlan eget, míg bányamély álomba zárva telelnek át az izzó kokszhegyek. Tagolt tér. A feszes falakban még nem lobbant ki az a mozdulat, mellyel a kéz téglát téglára rak; a köves úton átrobban a töltés. Éhes ég, telt föld kettős ritmusa hasítja ki a durva tájat egyetlen csupasz rohanásból: suhan, suhan az út, mint még soha. A teremtéstől dúlt lapályon egy bokor szökőkútja tör fel, alig mozdítja szárnyait a gyönyörű lélektelenség. S a fák, a fák között villámlik át, felizzítva a növekvő hiányt, mint éhséget a meztelenség, az első emberi jelenlét. Egy férfi. Teste hosszan fellobog, boldogan szórja szét kevés tüzét. A sűrű füst keserű gátján sistergő fénnyel zúdul át az ég.