Szellemidézés^*

Vad ez az este mint a kövek s mint az első vasútépítők bütykös, nagy keze   a tűzfény csiklandó női ujjai alatt. Fújtat a nagy hegyek kazánja. S itt csavarogsz, Walt Whitman, baromi torkú,   göcsörtös botodra támaszkodva nehézkesen,   vénkorodtól iszapos, sűrű szemekkel, nézed a fák zúgó, fekete kongresszusát,   a szél széthajigált, néma kiáltványait s a szorítást érzed a torkodban, a halhatatlan versét,   amit egyszer el kellett volna mondani, de te a napba néztél és belefulladtál   a boldog, nagy kiabálás tenger-özönébe. Hol van a vers, a szívé és a kézé?   Öreg vagy és mint soha, szomorú. Egy tehervonat éjféli kakasszavára   megfordulsz és lassan baktatsz fel a dombra,   bele a fekete égbe. Nyomodba száz év csapódik sötéten.