| A mélységben lassan lüktet a város |
| és testemben lassan lüktet a torkom: |
| a nyár még utoljára kivirágzott |
| az erős és keserű izgalomtól. |
| Ver a szívem. A múló diadallal |
| szemközt a kő sütteti közönyét. |
| De jön a szél és lecsap az utakra, |
| a házak felett fellobog az ég. |
|
| Lobog a kert. Apró, külön öröklét, |
| égig nyújtja lombos törvényeit. – |
| Most érzem milyen vér, milyen közösség, |
| mely feltör hirtelen a torkomig |
| s idetaszít meztelenül e földre, |
| mint öröklött pontos állati-ösztön, |
| hogy beleivódjam mélyen a kőbe, |
| mint forrás mielőtt a földre feltör. |
|
| Éhség terem a mérhető nyomorban, |
| a mérhetetlen föld lehelletében. |
| Hódító és hódoló hatalom van |
| a táj minden mozduló szögletében, |
| s a nem-múló villámok úgy lobognak |
| a hánykolódó, szomjas tereken, |
| hogy nem bírja kimondani a szó, csak |
| lobog, lobog tüzetfogva a csend. |
|
| Én úgy akarok élni, hogy a házban, |
| hol vetett ágy várja az éjszakát, |
| érezzem majd a keserű alázat, |
| e meztelen rögök szegényszagát |
| s gazdagodva se higgyem életemnek |
| a gazdagságot, mely csontig rohaszt, |
| ha ez az öröklött seb nem fogan meg |
| testemben, mint a talajban a mag! |
|
| Megkötődve s feloldódva e földben |
| a boldogság vad kényszere szerint, |
| melyet olvadt vassal s tüzes esőkkel |
| a robbanás élő húsunkba írt! |
| Itt, hol a nő megszüli gyermekét, |
| mint új szigetet tengermély romokból! |
| Fejem felett meg-megroppan az ég |
| könnyű kék tűzvésze. Itt vagyok otthon. |
|
|