Föld, föld^*

A halhatatlan hullám rezdülése,   s a fák, a fák, a fénylő, időtlen hegyek! És testek, mint a tó; vad mellek árapálya   s a forrón megkövült tánc az öreg hegyekben s az évszázados arc, mint a boldog isten arca,   mint a kő, mint a csákány, hogy emlékezzek egész életemben   közel a vashoz és a földhöz, melyből vétettem örömre, kínra; s az évszázados görnyedés, mely tovább él minden mozdulatomban,   a szerelem görcsös, nyújtózó gyökerében; s az időtlen ének, melyet az egykedvű nádas énekel   közel a teremtés göröngyös ajkaihoz. Anyás föld! Most érzem teljes árvaságom. Most érzem boldog arcomat, mit emberi kéz meg nem enyhít   és örök életem: a villám suhanását   a felhőtlen ég tiszta özönében.