Éhség^*

Látom a termékeny nyarat megszületni ebből az egyszerű ölelésből,   az ég és a víz egymásba tapadó testének hatalmas, erős örömét,   a hullámokat az égen, a felhők vonulását a víz rugalmas bőre alatt; látom a fákat állni a parton öröktől fogva, sűrű, kemény örömmel,   s hallom nehéz ágaikat zúgni, mint medréből kicsapó, féktelen éneket   s felel egymásnak az egy-testből lett öröm és szenvedés,   mint rothadó lombnak a növényi magba zárt eleven tűz, látom a nádas hajlékony, lágy remegését a kemény, hímnemű fényben,   ahogy fejét boldogan hátravetve megadja magát a simogatásnak   s gyors, lázadó mozdulattal kiszakítja testét a boldog szorításból   és egyhelyben rohan a telhetetlen test nyugtalan szárnycsapásaival; látom a hegyeket mint megkövült táncot; látom a partot, éles, fekete kardcsapást a nyár és az ősz között, látom a kőutat, a por tömör, fehér lehelletét   s a nyárfák mozdulatlan, zöld sortüzét,   a kemény lábnyomokat egy halhatatlan törvény kőtábláiként; és az első ember-arcot a néptelen ragyogás özönében   mint az egyetlen hatalom képmását megjelenni   egy kerítés és egy csonttá-száradt nádkupac között,   öregen és göröngyösen mint a szikkadt talaj,   a kő-vonások között a hullámtalan tekintet derűjével; látom, ahogy magába szívja a fénylő levegőt és boldog fáklyaként   megy tovább lassú léptekkel a termékeny árnyékok közé; látom a nyarat, ezt a napot, ezt a gyors, hatalmas áradást,   mely kicsap az égből és a vízből és megtermékenyíti a levegőt és felcsap a hegyekig, hol a szőlőszemekben úgy összeszorultak a szikrák,   hogy a saját fényüktől robbanni kész fürtök lassan lengenek   mint a teremtés eleven-húsos zászlói, lassú, ünnepi szélben; és fel, fel a roskadt faluig, a görbe utcák nyomorék növényeit sodorva,   magábaölelve a sűrű trágyaszag súlyos erejét,   meg ezekét a vályog- és kőfalakét, melyek túl minden özönvízen   tartják ugyanazt a tetőt és ugyanazt a konok és szikár kéményt; föl a mélyet lélegző, friss szobákig és a nyomorult sírokig, és át az úton, a fákon, a hegyen, a földekre, a fekete és szürke rögökre,   hol a búza igábafogott lassú, sárga imbolygással húzza   a hazafelé tartó év magasrarakott, súlyos szekerét; és át a földön, a töltésre, kemény villámlás és lágy, lassú tűzvész,   be a házak, a kipiruló falak és fellobbanó tetők közé,   a görnyedt kisvárosokat egy taszítással fölegyenesítve, lehatolva a gyerek sírásáig és elérve a lányig,   ki tűnődő dzsesszdallamként ringatózik az úton, rezgő galamb-farral,   és behatolva friss testébe, mint erős, eleven csók; a férfi szomorú, kemény ölelését meglágyítva a gyors szédülésben   s az asszony arcát megrajzolva az áhított önkívület   természetes tenger-lebegésében a termékenység tükörképeként,   s a szülés és a születés vadállati rokon-gyönyörében, s a fiút, a friss zúgás örökösét, a fiatal fák és gyökerek rokonát,   átjárva boldog áramként erős szikrákat szórva; s a kő- és vaskörmű városok emberi testét elöntve mint a verejték,   meghozva a föld elveszett közelségét, ablakon, ajtón   betaszítva az egyszerű illatot egyetlen mozdulattal; a könyvlapok és a tébolyult beszélgetések hisztérikus óriáskerekébe   belecsapva; villám ökle, csonttörő-szél; az emberi szavakat pörgető fogaskerekekbe, a sínek fogcsikorgatásába,   az áradó mosoly olajos, zöld hullámaival; az áruházak templomi gőgjébe, a filmreklámok süket lápjaiba,   a gazdagság egyetlen megvilágosult értelmével; az utcák sűrű testszagába, a születéstől-halálig-lépésekbe   a termékeny sivatag szomjas falai és nyeldeklő kapui között; bele a poshadt udvarokba, a lélek megépült nyomorába;   egyetlen hétköznap ökle, egyetlen óra ökle; hogy megnyílik a kő s a szénhegyek fekete magánya   az eleven zöld hegyek zúgásába olvad, s a füst és a növényi lehellet természetes rokonságába zárva   lüktet az örökös szívverés, a szabadság emberi hangja,   egyetlen összhang eleven üteme, eleven kalapács,   élő üllő, a boldog, erős fáradtság ritmusa, a csákányoké és a tenyereké, két testé és egy ölelésé,   a szemeké és a vállaké, melyekben egyetlen örökös robbanás,   egyetlen éhség tágranyílt kívánsága feszül: gyökeret ereszteni ebbe a földbe,   megteremni egyszerű napjaik lombját, gyümölcsét,   megfoganni a vas keménységében és a közönyös kövekben! Kimondani ezt a hétköznapot! Kimondani ezt az éhséget, mely megédesíti a számat   és feszíti testem, mint mély, végtelen lélegzet és kitör belőlem   mint a nyögés és a nevetés, kemény, forró harapással! Kimondani ezt az éhséget, mely nélkül nyomorgok a gazdagságban   és rettegek a biztonságban és élő rothadás minden percem! Kimondani ezt az éhséget, boldog testünket és kezünket,   mely rendet rak gyilkos ösztöneink és teremtő vágyaink között   a gyógyíthatatlan sebektől a feloldó, erős halálig!