| Férges lombjait hullatja az elme, |
| reccsen a tekintet, mint csupasz ág – |
| kurva és hívő lelhet kegyelemre, |
| én nem, míg tudok emlékezni rád, |
| ahogy lépsz: az út, a töltés, a fák, |
| kínod, szégyened megroggyanva, térden, |
| fehéren megpattanó koponyád; |
| s zökken, lassan továbbkattog az éjjel. |
|
| Hogy a versért, a verésért, a csókért, |
| mindenért teljes élettel fizetsz, |
| és maga teste fölött lesz a hóhér, |
| ki nem lehet hóhéra senkinek, |
| arcod romjai alatt érzi meg: |
| elhagyja az utolsó rend, a szó is |
| s lángot nyel görcsös torkod, nem vizet, |
| mert nincs a világon egy korty ivóvíz, |
|
| csak a képzelet rongyába bújt Flórák |
| és termőfölddé rothadó anyák, |
| kik te voltál s kiknek nincs köze hozzád, |
| esők, tankcsikorgás és operák |
| vonulnak végül halálukon át |
| s a kíntól tátott száj nem őriz vádat, |
| hogy rajtad felejtette mosolyát. |
| Saját súlyod roppantja össze hátad. |
|
| A sorsodat érzem, mely összetörte |
| arcod, mikor oly sűrű lett a fény, |
| hogy rászáradtak az erdők a földre |
| mint a szülőnők combjára a vér, – |
| ki nem eleven kínjával beszél, |
| elhazudja, hogy arcrabukni látott, |
| ki embertelen esték idején |
| se tudtál mást: az emberi világot, |
|
| mely úgy viseli örökké a rendet, |
| terhes hassal iszonyú gyermekét, |
| hogy halálával értelmet teremthet, |
| mely több mint az eleven testeké, – |
| az ölelésben megfogant gyökér |
| gyönyört nevel és hajlékony hatalmat. |
| Életünknek egy órája megér |
| annyit, hogy hiányába belehaljak!*
|
|
|