| Mikor a vonat mint frissen született kés átvág a homok szikes mosolya felett |
|
a megvadult ölek ritmikus lüktetésével s a csók töviseivel az arcokon, |
|
a vágóhidak szerelmével az elevenlombú vérkörökben, |
|
a városi házak és a vasútvonalak között a töltéshez döntött lány örömével, |
|
mely oly mindegy mint az elgázolt test után egy vonatfütty, |
|
a viharos év hullámaiban elmerült család deszkáival, |
|
a férfi szégyenteljes, erős ütéseivel, a gyerek félrevertharang szemével; |
| mikor a vas lihegése átfut a napfényes közöny buckái felett |
|
s viszi az örökös szombatesték örökös tánclépéseit, |
|
az egymást kereső combokban az ég felhőtlen undorát |
|
tele az elfojtott éhség ostoba esettségével, |
|
a gyűlölet trilláit egy kisvárosi menyasszony torkában, |
|
kocsmákat, temetőket, a megkülönböztethetetlen falvakat, |
|
a vér és a nyál levethetetlen ruháját és minden terméketlen hasonlatot; |
| mikor a vas és a föld mint egy félbemaradt évezred emléke füstölög |
|
és sziget minden gyönyör, hol nincs se indulás se érkezés |
|
csak az egyetlen görcsösen lehúnyt szemű jelenlét |
|
és távolodó csónak minden bokor, ház, kapu, ágy és asztal; |
| s a fiatal tekintetben az öregség első gyanúja hunyorog; – |
|
| szem, kitárt szem, a por örök villámló nyomorában |
|
a nádfedelű ólak és a falusi mozik extázisa, |
| a tüzes ganaj sírdombjai és a tehénbőgés szivárványa között |
|
földig lehajtott sóhaj: nézd, itt születtem; |
| s én, aki nem születtem sehol, csak egy bérházban, |
|
mely jeltelen és emléktelen mint a magzat szenvedése, |
|
állok és nézem az ekék egykedvű, fényes örökkévalóságát; – |
|
| a por, a por alatt a mérgezett rögök, a megrothadt alázat, |
| a bevégzetlen parasztháborúk gyökerei szívják |
|
a teremtés kitárult szerelmének eleven nedveit, |
| a por, őrült pilóták mélyrepülésének, tábornokok rothadt mértanának |
|
végső emészthetetlen eledele, |
| megterítve az elhamarkodott gondolat hulláinak temetetlen gyalázatával |
| s a tankcsaták halálos örömében legázolt házak repedt bordáival; |
| s egy lótetem döglött kínjának emlékoszlopa emelkedik a füst közepén, |
|
mint a buja görcsök s a szerelmes simogatás apoteózisa; – |
|
| s a befejezetlen mondatok, a befejezetlen szerelmek rács közé zárt tigriscsíkjai, |
|
a befejezetlen halál elevenen élő hüllőgyűrűi, |
| a befejezetlen házak takaratlan sebhelye, a befejezetlen gyönyörnek |
|
a fokozhatatlan öröklétben fennakadt szeme, |
| a végig-nem-szenvedett iszonyú aratás férfikorának |
|
minden nyárvégi égen fuldokló napja, |
| minden szóban, cselekedetben, szökésben, az ablakból kizuhant test mozdulatában, |
|
a részegség motorikus önkívületéből felcsukló karácsonyi énekben |
| öt befejezetlen évszázad kapkodó egyensúlyzavara tántorog, |
|
mint a légnyomás süket virradatában a meztelen fák megvert serege |
| s a parasztregények ezerkilencszázharmincas naiv tájain |
|
egy barmokhoz lökött suhanc gyerekkori rémálmai; – |
|
| s ki-ki a maga útján, a poros messzeségen át a tüzes ég alatt |
|
az utolsó rögök lelketlen tompa dübörgéséig, |
| a kapzsiságtól összeszűkült szemmel, mint a macska a házsarka mellől |
|
figyelve minden porszemre, szinte már felugorva a levegőbe |
|
s befalva a házakat, a földeket egészében mint a kígyó, |
| vagy nem figyelve semmire és kapával a vállán járva születésétől fogva |
|
naptól napig, fától kútig, háborútól tüdőbajig |
|
s végül már saját szeme tekintetéről is leszokva, |
|
kapával a vállán fejjel bele a földbe minden szenvedély öröme nélkül, |
| vagy tágra nyitott szemmel az új éhség révületében |
|
döngő léptekkel végiglépve a gimnázium folyosóján, |
|
erős tájszólással hangosan kiabálva a közönyös időben, |
| vagy nem felejthetve születését (évekig nem mert magára venni |
|
egy modern szabású pulóvert és gyanakodva állt |
|
egyik lábáról a másikra minden háromszobás lakásban), |
| vagy a felejtés végső állomásán a kőbe eresztve gyökereit, |
|
a modern zenéről beszélve zilált lendülettel egy könyvekkel teli szobában |
|
s porig szégyelve magát apja előtt a sáros tollakkal benőtt udvaron |
|
csempés fürdőszobájáért s felesége bicsakló divatos cipőjéért, |
| és persze soha sem látva és örökké hazudva, mindig mindenben |
|
harsány jó érzéssel, egy kórházi sebész biztonságával |
|
elkerülve minden külső és belső szakadékot |
|
s végül belefulladva a televízió napi műsorába, egy szekrénybe, egy kocsiba, |
|
egy házirenddé aljasult szerelembe vagy részeg pocsolyába, mindegy; – |
|
| lépés a szabadságba, a szél emberi formájú tájaira, |
| a teljes kisiklás sikolyának esélye minden szerelemben |
| s minden szerelem sikolya egyetlen verítékes tenyérben; |
| míg egymásba kapaszkodik életünk minden dolga mint a fogaskerék! – |
|
| vágy, vágy, tökéletes éhség a kenyér illatánál nagyobb gyönyörre, |
|
mely úgy önt el minden pillanatot mint a folyó az árteret, |
| s az omló gátak fölött végigzuhognak a várakozó földön az évek, |
|
sodorják a hatalom kínját, gyönyörét, esendő napjainkat, |
| meghunyászkodásunk minden embertelen mentségét, |
|
az önvizsgálat hipokrízisét s a végső gyávaságot, |
|
két test görcsös összekapaszkodását, |
| s a szomjúság, mely egyformán megterem a víztelen homokon, |
|
a magukba roskadt tanyákon és a tengerparti fürdőhelyeken, |
| mint iszonyú árapály marokra fogja a riadt földeket |
|
s hárommilliárd lélegzet lombját tépi ajándékul az első őszi napnak. – |
|
| Por, minden szenvedés röge a számban! |
|
Por, összekoccanó fogak fehér zápora! |
| Por, mely megitatja szemgödreimet s némán átfolyik a falak, a fák között! |
|
Por, mely átfolyik ezen a megkérgesedett mezőn! Száraz, puha hernyó! |
| Por, síkság pora, Krisztus keresztjének örök agóniája |
|
és tömjén méregíze a gazos temetőkben, megőrölt tetemek! |
| Por, kis nép nagy önérzetének véres komédiája minden homlokcsont mögött |
|
és a kisvárosi főutcák embertelen anakronizmusa! |
| Por, utcák pora, a képtelen szabadságvágy fuldokló színielőadása! |
|
Megszorult lélegzetek! Megkötött szívverés! Megbénult ütés! |
|
| Teremj meg, nyílj ki, a szerelmet megölném ennyi kínért! |
|
Bakterházaid nyomora, mezőid reszketése – |
|
minden szemedben úgy túlért a pillanat, |
| hogy egész életemmel indulok mint a hegyomlás, |
|
ki meghalhatok történet és utolsó posta nélkül |
|
s ki egy kézfogás, féligkinyílt száj, olcsó nyári ruha halhatatlanságát érzem |
|
akkor is, a porba verve is, örökké – |
| csak hulláma van és partja nincs a pillanatnak, |
| mely megtermékenyíti a törvényt, a gépszíjat, a madarak röptét |
| s egymarokra fogja fajtánk kínját szemben a közönyös egekkel |
| s megváltja az elaljasult állati magány rémtetteit |
|
a tenger ifjúságától a városok öregkoráig. – |
|
| S e táj, mely egyszerre öreg és fiatal, maga az örök idő lapálya, termékeny tenger, |
|
mely látott minden mérhető emberi szenvedést |
|
és éhezett fiai összeszorult gyomrában, szerelmüktől kiteljesedett a füvek között |
|
s minden ízében összerándulva érezte a tompa ütéseket apám koponyáján, |
|
az oltott mész fehér temetőjének savas viperamarását, |
| minden mezőjével, bokrával, házával akkorát lép mint a szökőár, |
|
túl a nyálkás tankhajók olajától megcsömörlött országokon, |
|
az autóutak széles közönyén hazátlanul rohanó gazdagság merevgörcsein, |
| a déli nap ítélete elé! Örökzöld mosoly, lebírhatatlan! |
|
| Egyetlen emberi élet egyetlen ege! |
|
| S arcom a delelő nap teljes tekintetében. |
|
|