Menet^*

Látom az éveket elzuhanni dísztelenül mint az árvízben a fákat   vagy a némaságtól megalvadt házfalakat, ki nosztalgiákra szánta életét, most a rémülettől tenyérnyire nyílt szemekkel nézi,   hogy a tankok a tengervízbe mossák lánctalpaikat   s egyhangú némasággal imbolyognak mint a részeg elefántok,   merevormányú testük felett a felhők ostoba angyalfejek karácsonyi mosolyával   nézik az ünneptelen fekete földek halálos görcseit,   házak, udvarok, csatornák és temetők köveinek szögletes vonaglását, a hazugságból kifogyva a katedrák és az akadémikus dadogások   üres némasága átfúj a levegő termein, a hegyek elvadult figyelme közt,   mint a végképp tátva maradt szájak utolsó huzata s a füst meg a láng iszonyú centrifugái között az iszonyat szívverése   szabályosan dobog akár a díszmenet a tereken,   a múzeumok és zenetermek hasztalan fölényéhez vivő sugárúton; – a sötétség katedrálisa porból és füstből és illattalan szélből, az értelmetlen látvány tornya a test apró, ütemes reszketéseiből,   az emléktelen napokból, a menekülő ölelés undorából! – semmi baj, két hét ezen az úton, eleven őrület,   a hullák fasora közt az örökös bűztől tántorogva   agyam tele csigával, hernyóval, az eszméletlenségtől síkosan rángatózom, két hét ezen az úton elég, hogy az ember ne jelentsen   a semminél többet, egy vállrándítás mélyebben érdekeljen   mint három hadosztály meghatározott céllal és lepecsételt paranccsal; – az út, két hét, a föld értelmetlen évgyűrűi körbeölelik szülőházamat   s a végzet, mely ott lapul a csókban, most tigrisarccal vicsorog,   ölni szeretnék és táncolni a hegyek közt,   az erőszak sem vígasztal, a fákra tüzelünk, kopognak az ágak; – s az arc e rom felett, az omladék felett, mely tízezer éve   egyetlen szóra vár, az értetlen szenvedés hálóival   kifogott istenképek tátogása helyett tagolt mondatokra,   a vágy szabadságára, mely megtanítja beszélni, az arc és ez a rom, mely mellemen fekszik és leomlik minden szavamra,   hogy a hétköznapok öröklött kényszerével felrakjam újra   s ne illeszthessem magamba nem embernek való ösztöneimet, az arc összetört tábla, olvashatatlan írás – és gazdái, kik újságkirályok voltak az újvilágban,   matrózok a társaság legpocsékabb gőzhajóján,   parasztok a Balkánon egy földkupachoz ragasztott szemekkel és mind bíztak magukban, hogy kikúsznának a tűz alá vett útra   és nem is csak testvérükért, akármelyik idegenért   és végül nem mentek, nézték a végső rándulásokat   lecsukhatatlan szemekkel s a gyávaság csillapíthatatlan   hányingerében mélyeket lélegeztek s aztán a tavasztól krúgatva, testüket felfújva mint a hímgalambok   annyi mentséget találtak, hogy el sem lehet sorolni, szájukban összegyűlt a csókok sűrű nyála, nyelvük kiduzzadt a vágytól, az állandó nyelési ingertől megvadulva a papot idézték maguk elé,   ki a bibliára tett kezekkel idézte istent, vagy a haszon és veszteség megszállottjait képtelen grafikonjaikkal, a tételes ortodoxia hivatalnokainak embertelenül egyforma arckifejezését és gondolatban megbékültek öregeikkel, akik elhülyültek   és az elviselhetetlen nyomorúság térdszalagrendjével feldíszítve   a család nőtagjait szapulták és beteges gyűlölettel sziszegtek   a vidékről felszakadtak gyors sikereiről s szajháik erős testszaga lepte be emlékeiket,   a szerelem egykori kecses testtartása ostobán ismétlődött   a szívgörcsök fulladásainak kapkodó mozdulatában, virágos ruhában egy lépés a rothadás mezején! a kézfogás áhítata a tuberkulotikus lepedők kemény rózsái közt és a legbenső reszketés, a csupasz test elemi sikolya, ma már mindez elfér az arc önkéntelen vigyorában; – Szörnyeteg! szörnyeteg! szörnyeteg! minden lépésnél, mozdulatnál az úton, mely a versenyautók halálos biztonságával   csikorogva rohan neki az őserdő közepének, két hét és szörnyeteg, szörnyeteg, az állandó egyhangú üvöltés; – mi fosztja meg szívünket önmagától? – a városokra emlékszem, a fürdőszobáira büszke teremtés lehetetlen koldusszagára, az újságokra és a pornográf magazinokra, a gazdasági törvények képtelen bibliájára felesküdött lélek merevgörcsére, az olaj áramlására a felismerhetetlenség csőrendszerében, a kövek áramlására háztól házig, utcától utcáig, országtól országig, a vasérc és az urán és a gyártási titkok áramlására frakkba öltözött   néger törzsfőnökök villájától a dél-amerikai szeméttelepekig, a részvények és filozófiák áramlására csóktól népgyűlésig,   a hitközségektől a kivégző sorfalig; – ki hallotta meg a gyerek tagolatlan sírását, a mosásba belefáradt asszony dúdolását, a férfi hajnali, óvatos lépéseit, az eltaposott parasztházak kurta nyögését? – a süket agyvelőkre emlékszem, az embertelenség állandó mentségeire, a felelősség személytelen legyintésére, a kötelesség paráznaságára, a fel-nem-lelhető bűnösökre, tízezrek gyilkosának tiszta gyerekszemeire; – szörnyeteg! szörnyeteg! szörnyeteg! s az országok lemerülnek a hullámok alá,   az épületek bordái között a pusztulás szirénái araszolnak,   az országutak megkövült nyelőgörcsben eszik a borzadó testeket, a szétdúlt csontok és a nem felejthető látványhoz láncolt szemek   élő özönében az ösztönök időtlen haragja vicsorog, az embertelen önkívület verítékes malomkövei között,   a megsemmisülés feneketlen ölében elélveznek a kisiklott tehervonatok és az életképtelen fővárosok, a szél! a szél!, a kigyulladt mezők freskóit megfesti a pillanat   egy tébolyult emberfej ecsetével s kifeszíti két tekintet közé; halj meg! kurváid! részvényeid! az utálat tövisei torkomban!   a kifejezhetetlen bosszúvágy dadogása; egy testbe annyi gyűlölet szorul, hogy megmérgezi a felhőket   s az eső cseppje átég a ruhákon, a bőrön a lüktető húsig; két hét ezen az úton, a rámégett iszonyat pikkelyei alatt! – és figyelj! – ennyi lázadás után, kifogyva minden emberi átokból, az út mentén, kimeresztve szemem a szürke zuhatagból egy asszonyt láttam a rizsföldön hanyattzuhanva ujjaival a földbe gyökerezni, a biztos halál imbolygó falai között, a menekülés karcsapásaitól és végletekig feszített lépéseitől   váratlanul megindult szülés görcseiben rángatózva, milyen szaporák az átkozottak, ez hangzott mellettem és saját némaságom   s minden iszonyatnál jobban megtöltött e pillanat,   a sárga combok sovány ágai között e véres és nyálkás gyümölcs; – a pusztulás kényszeres merevségében, a reménytelenség egyetlen mozdulatában is micsoda fajta vagyunk mi, kik egymást öljük fegyverrel és méreggel   és túléljük képzeletünk minden testünkbe férő nyomorúságát,   saját halálunkat, és percenként újból kezdjük a születést! milyen bordélyok pokoli hiúsága fertőzi meg a siratóéneket,   hogy a pusztulástól csikorog, míg minden folytatódik a földeken   s kinő a földből a fű és a nő testéből a gyerek! – egy órányira a halál előtt újra az állatok tavaszi futása lüktet a szívemben s a bizonyosság, hogy úgy végzem, mint szemét a gödörben – s hogy e perc villáma kigyullad a hódítók barbár mosolyában,   földet és mellet markoló kezükben, fáradtságtól reszkető lábukban; megtölt a teljes ég, míg testünkön átvonul az év emberibb tartományaiba, iszonyú híd, bevégezhetetlen szenvedés és kielégíthetetlen szerelem   hónapjainak vonulása gémberedett tagjainkban. Szél! Tökéletes fény! Dübörgő nevetés a vizekben! Eleven áradat!   Eleven mosolyok vízesése! Földek vérerei! Város, hol elindul az ölelés és átáramlik a falakon   és megtermékenyíti az ágyakat és az asztalokat! Város, mely az emlékező örömtől kinyílik és szélesen szétterül   és elfér egy féligkinyílt száj lélegzetvételében! Város, hol élnek a fák és hallja magát a lombzúgás   és kitisztul a sűrű korom iszonyatától a tekintet alja! Város, hol a tél pengéi kicsorbulnak, a féktelen nyár kibontja zúgó haját,   az este magánya bűntelen csend, megelégült testek ritmusa! Város, melyben elférnek a nyújtózó izmok, a teljes vérkörök,   és a szabad társulás hordaléktalan örömét görgetik a lépések! Város, gyökér és lomb, megszelídített felhők, olthatatlan szomjú ágak!   Bábel nyara! Mérhetetlen áldozat oltára! Jelentéktelen életem! Ki az utcára a jeltelen örömök, kenyérillat, italok habja közé!   A dübörgő tenyerek, zengő vállak, sistergő ölek, lázas lépések,   a hétköznapok egyszerű csodái, az érthető képzelet,   a teremtés villámai közé! Félóra múlva ott fekszem én is a döglött veszteséglisták közönyével   üres szememben, rongy nép fia, marék por! Lépd át testemet!