| Az fogad, az a pusztaság, |
|
kövek legelnek ott, akár a kecskék. |
|
| Onnan, hol látni már a parttalan táj utolsó lobbanásait |
|
és hallani vadember-zokogást, Robinzon horkolását, |
|
a süllyedő sziget mohó lélegzetvételét, |
| nincs messze már a föld, ahol a rothasztó magányból |
|
még rothasztóbb, még égetőbb, még olthatatlanabb, |
|
még örökebb magányba nyúlnak csikorgó ágaikkal a fák. |
|
| Elülhetsz alattuk gyerekeid körében, |
|
teával kínálhatod meg a délutánt |
| és mesélheted csontos kezekkel, tele szájjal, |
|
hogy ezt meg azt, hogy vitted ágyba, hogy fogtad meg a mellét, |
|
milyen részeg szemekkel nézett fel rád, hogy sikoltozott |
|
(s hogy kaparta a hátad) és hogy szöktél előle, mint a vasúti tolvaj. |
|
| Innen nem jön, nem megy hajó. Hosszú vallatások |
|
izzása csap meg a fák közül, |
|
|