Bartók*

Szemben a lázas és süket egekkel
az iszonyú fényben egyetlen arc,
a mennyek tüzes szívverése rebben
s lüktetni kezd a fákban a tavasz,
és ég a csend az izzó figyelemben
és úgy fénylesz, fénylesz, hogy belehalsz
s felzeng a táj, melyet kerékbetörtek
püspöki átkok, hódító hadak,
az ember-arcú kínnak és gyönyörnek
eleven árvize belédszakad,
hogy a villámló ég a földre görnyed,
megroppannak a vályog házfalak.
Mint összetört vihart fogja kezébe
a halál a test vad örömeit
és némává tesz fajunk szenvedése,
erőszakra éhes ösztöneink –
így szállsz alá a forró reszketésbe
és megzendíted – mert csak az segít,
ha magára ismer benned az éhség,
mely csontjaid között lobogva forr,
szerelmed érzi mint a föld lökését
végigrohanni minden házsoron
s megtermi végre egyetlen reményét
mint fűcsomót az izzó homokon,
és megszületnek az emberi házak
és megzendül falaikban a rét
megárasztva teremtés és alázat
egy-testbe szorult minden gyönyörét,
ha sovány karod megrázza a tájat
s az egek dísztelen épületét.
Ott állsz a ragyogó önkívületben
föllélegezve, mint soha, boldogan,
nincsen hamuja lobogó tüzednek,
nincs parazsa, csak ragyogása van,
a hullámzó örökérvényű rendben
gyors baltacsapás, egy madár suhan;
mert nyár lesz és ítélet és a torkok
láza elömlik a tág völgyeken
s akit némasága földig lerombolt,
nem lelhet mentséget majd semmiben.
Hatalmam s halálom évszaka! Boldog
hegyomlás, hogy megélhetem!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]