| Szemben a lázas és süket egekkel |
| az iszonyú fényben egyetlen arc, |
| a mennyek tüzes szívverése rebben |
| s lüktetni kezd a fákban a tavasz, |
| és ég a csend az izzó figyelemben |
| és úgy fénylesz, fénylesz, hogy belehalsz |
|
| s felzeng a táj, melyet kerékbetörtek |
| püspöki átkok, hódító hadak, |
| az ember-arcú kínnak és gyönyörnek |
| eleven árvize belédszakad, |
| hogy a villámló ég a földre görnyed, |
| megroppannak a vályog házfalak. |
|
| Mint összetört vihart fogja kezébe |
| a halál a test vad örömeit |
| és némává tesz fajunk szenvedése, |
| erőszakra éhes ösztöneink – |
| így szállsz alá a forró reszketésbe |
| és megzendíted – mert csak az segít, |
|
| ha magára ismer benned az éhség, |
| mely csontjaid között lobogva forr, |
| szerelmed érzi mint a föld lökését |
| végigrohanni minden házsoron |
| s megtermi végre egyetlen reményét |
| mint fűcsomót az izzó homokon, |
|
| és megszületnek az emberi házak |
| és megzendül falaikban a rét |
| megárasztva teremtés és alázat |
| egy-testbe szorult minden gyönyörét, |
| ha sovány karod megrázza a tájat |
| s az egek dísztelen épületét. |
|
| Ott állsz a ragyogó önkívületben |
| föllélegezve, mint soha, boldogan, |
| nincsen hamuja lobogó tüzednek, |
| nincs parazsa, csak ragyogása van, |
| a hullámzó örökérvényű rendben |
| gyors baltacsapás, egy madár suhan; |
|
| mert nyár lesz és ítélet és a torkok |
| láza elömlik a tág völgyeken |
| s akit némasága földig lerombolt, |
| nem lelhet mentséget majd semmiben. |
| Hatalmam s halálom évszaka! Boldog |
| hegyomlás, hogy megélhetem! |
|
|