Szemben a lázas és süket egekkel |
az iszonyú fényben egyetlen arc, |
a mennyek tüzes szívverése rebben |
s lüktetni kezd a fákban a tavasz, |
és ég a csend az izzó figyelemben |
és úgy fénylesz, fénylesz, hogy belehalsz |
|
s felzeng a táj, melyet kerékbetörtek |
püspöki átkok, hódító hadak, |
az ember-arcú kínnak és gyönyörnek |
eleven árvize belédszakad, |
hogy a villámló ég a földre görnyed, |
megroppannak a vályog házfalak. |
|
Mint összetört vihart fogja kezébe |
a halál a test vad örömeit |
és némává tesz fajunk szenvedése, |
erőszakra éhes ösztöneink – |
így szállsz alá a forró reszketésbe |
és megzendíted – mert csak az segít, |
|
ha magára ismer benned az éhség, |
mely csontjaid között lobogva forr, |
szerelmed érzi mint a föld lökését |
végigrohanni minden házsoron |
s megtermi végre egyetlen reményét |
mint fűcsomót az izzó homokon, |
|
és megszületnek az emberi házak |
és megzendül falaikban a rét |
megárasztva teremtés és alázat |
egy-testbe szorult minden gyönyörét, |
ha sovány karod megrázza a tájat |
s az egek dísztelen épületét. |
|
Ott állsz a ragyogó önkívületben |
föllélegezve, mint soha, boldogan, |
nincsen hamuja lobogó tüzednek, |
nincs parazsa, csak ragyogása van, |
a hullámzó örökérvényű rendben |
gyors baltacsapás, egy madár suhan; |
|
mert nyár lesz és ítélet és a torkok |
láza elömlik a tág völgyeken |
s akit némasága földig lerombolt, |
nem lelhet mentséget majd semmiben. |
Hatalmam s halálom évszaka! Boldog |
hegyomlás, hogy megélhetem! |
|
|