| Most fúj a szél és lángfehér varázslat |
| vadítja meg a zajló köveket, |
| kémények, kapuk, ablakok bőgése, lábak, |
| arcok zivatara és testtelen futó fejek, |
| plakátok mosolya repül és elvegyül a széllel, |
| az örvényben Mozart és Schikaneder, |
| a meztelen lélek vak akrobatikája, |
| hogy fusson, teremtsen és üzleteljen |
| s a megváltás helyett magát megtalálja, |
| erejéből lehetetlen vágyakra teljen |
| s lássa a kék ég és a madarak szörnyű giccsét |
| s leszámoljon: nincs és nem lesz segítség, |
| csak hírek, újságok és fekete próféciák, |
| hogy fut a szél és porlik a világ; |
| de a test csak áll és a kitárt ámulattól |
| elhullatja fejét és karjait, |
| némán csodálkozó fatörzs a parton, |
| mely elfelejt ágat, levelet hajtani, amíg |
| a dilettáns teremtés kusza művét |
| lángtiszta fehér zengés járja át |
| s vékony ujjakkal tépi hegedűjét |
| a szélben elfogyó konok faág, |
| hogy élni, élni, mindenen túl, mindenáron, |
| a gyönyörűség embertelen évszakában, |
| nedvek, fények, ágak közt, innen a halálon |
| s túl a megőrült napokon, a néma nyárban, |
| örömben, az ember egyetlen életében, |
| a teljes csókban, az ételek ízében, |
| hogy élni, mert nincs nagyobb válaszom a létre, |
| mint a létezés vadállati ösztöne, |
| mert nincs az észnek oly virága, mely egy mosollyal felérne, |
| bennem a világnak már szóhoz nincs köze |
| s testem majd a pusztulás közepén se tud mást, |
| csak ezt a boldog, süket és vak vízbefúlást, |
| csak ezt a füvek-, egek-játéka zenét, |
| csak a végsőkig visszatartott torkok énekét, |
| csak ezt a széltől, víztől megőrült hétköznapot, |
| csak, hogy megkapta, amit megkapott |
| és az eltört országok, az inaszakadt egek, |
| a termékeny felhők és az átlőtt kabátok, |
| az aratás és a bibliai átok |
| a megvadult, zsúfolt város felett, |
| a ragyogó, rohanó utca tetején, |
| hol a házak egy darab égre vártak, |
| kiszolgáltatva számtalan halálnak |
| ott állt boldogan a csikorgó, zengő világban. |
| Délelőtt. Tizenegy óra. Nyár van. |
|