| Leng, leng az örökzöld hullámverés! |
| Nézem, mint kiben megfogant az isten, |
| öntudatlan, lassú mozdulatát, |
| mit lát az ég, de csak a gyönyör ismer. |
| Az ismereten táj részleteit |
| a nyugtalan tekintet egybefogja |
| s mint éhes állat jön a figyelem, |
| széttépi puha, élő darabokra. |
|
| A nádas maró szűzessége most |
| egy parasztlány súlyos combjától enyhül; |
| villan az út, szikrázó háztetők – |
| s jössz, jössz a zöld örökléten keresztül, |
| méregként kortyol minden pillanat, |
| a görcsös föld minden rögében ott vagy, |
| érezni kezdi riadt életem |
| jelenléted, mint kutya a halottat. |
|
| Olyan közel vagy, hogy hallom a szád |
| szárazon doromboló lüktetését, |
| ragyogni kezd a csend erdőtüze |
| és villámlik, villámlik az egész ég. |
| Úgy ismerlek, hogy reszketek bele, |
| hogy minden mozdulatom hallhatóan |
| visszhangzik, cseng, mint eleven harang. |
| Látlak, a melled hullámzik a tóban. |
|
|