Az első mozdulat^*

Ki égtem mint az éjszaka, most elhamvadok mint a nappal, villámlik a kék sugarakban arcom apokalipszisa. Előbb a tűz a csontjaimban, aztán a hús szenes halála, bőrömön szikrázik a teljes ég embertelen, vad tisztasága. Hangtalanul a szörnyű csendben, a felhőtlen világban állok, a fény-özönben fák suhognak és megvakult virágok. Az éggel érnek össze a mezők, mint a gyönyör a testtelen halállal s az irtózatos tompa szívverés döng a néma szélben, a néma tájban – s a teremtés, az első mozdulat: megroppanok a porban és a kőben, hogy megadja magát a táj s poros menetben elvonul előlem. Egy arc és szemben az egek szemérmetlen, gyors pusztulása! Várok. Egy madár vézna szárnya takarja be a hegyeket.