| Állok a hegyen a szélben. |
|
| Ez a fű mosolya, te örökéletű, ez a fű mosolya a számon, |
|
a termékenység kertje most minden homokszem és bogár. |
| Testem boldog gyökereket ereszt a némaságból, |
|
hol csizmák taposták minden napomat, hol olyan nehéz a víz, |
|
hogy egyetlen cseppje átüti a gyönyörködő kövek óriási testét. |
| Asszony-derekad friss, állati győzelme roppan a könnyű, zöld zajban, |
|
s kéreg a fán, vastagon ropogva nő rajtam e nap gyönyöre. |
|
| A termékeny sírás álarca ez a fojtott lihegés. |
| A szégyen álarca ez a vörösen kinyílt, nap felé fordított arc; – |
|
hiánytalan testek, párzás évszaka, meleg szél. |
| Ennél az örömnél keserűbb szakadék, boldogabb kút |
|
nem nyílik a földalatti rétegekben; |
|
s a tenger tekintetével befogad a szemem. |
|
| Arc, meztelen arc! Egy nevetés pihen a földön |
|
könnyen mint a madarak és soká mint a halott katonák. |
|
|