| Vízen futó állatok robaja a virradat, |
| arcod remeg a jeges és tiszta patakban, |
| piros vérerek futnak fel az égre, |
| fehér zászlórúdján csattog a hajnal. |
|
| Szél fúj; madarak törékeny lelke |
| hull a fényesség üvegkupoláira, |
| s megint az arcod, már széttöredezve; |
| átüti a jegenyék szikrázó nyila. |
|
| A forróság párnáin lecsukló fejek; |
| vörös bivalyok égnek mozdulatlan tenger |
| fehéren izzó hátán, felhő száll fölöttük: |
| a messzeségbe törsz; nagy csordák délibábja leng el. |
|
| S a Nap már legmagasabb hangjain sír, |
| mint az utolsó kínig feszített hangszerek húrja, |
| arcod megvakult ujjak simítják, |
| szemed örvénylik mély fekete kútba hullva. |
|
| A világ szikrázó, nagy, kék székesegyház, |
| melleid oltára előtt állok meg benne; |
| orgonahangú kék hegyek remegtetik |
| a fényes hullámok összhangját a végtelenbe. |
|
|
| Hó-hátú elefántok hallgatag csordája gázol |
| hajad szőke és gőzölgő vizében, |
| lábuk alatt őszi egek törnek darabokra, |
| források szikráznak, kémények füstölögnek kéken. |
|
| Tested teljes fehér dombjai meghasadnak, |
| a lágy, forró földrengést magukból kivetnék, |
| s a boldog táj úgy öleli véred sűrű bokrait, |
| mint boldog fák szorítják karjukba az estét. |
|
| Arccal zuhansz le, szemérem nélkül és éhesen, |
| gerinced gyöngyfűzérei sóvárogva remegnek; |
| párzó tigrisek kínlódó bőgése úszik, |
| vázában nagy csokor gyönyör bólingat napkeletnek. |
|
| És néma vagy. Feszülő testű fehér állatok |
| húsból és vérből felfalják a maguk részét, |
| és jóllakik a föld, a fű, csak mi hullunk tovább: |
| az ég szikláit forgatja szánkban az éhség. |
|
| Az önkívület csak részlet. A teljesség halál. |
| Szemeidben virág, combjaidban állati vágyak. |
| Futnál, de elbuksz, a gyönyör billentyűin |
| fehér tánc leng: a fájdalom ujjai lágyak. |
|
|
| Arcod elérhetetlen mint az álom, |
| melleden hűvös holdak legelésznek, |
| csak szőke hasad tapintható izmai |
| őrzik bonyolult örömüket a kéznek. |
|
| Szemem verítékcsepp, forró testeden sistereg, |
| tűhegynyi kis felhők serege olvad; |
| saját árnyékod, hallgatsz, kezed szikkadt ujjai, |
| mint görbe gyökerek, szomjasan vállamba hatolnak. |
|
| A legvégső gát így is áthatolhatatlan. |
| Felnéznél: tüdőd mint a madár elrepülne, |
| de szédülsz és lehullsz, ellep a hullámzó homok, |
| mint halottat a víz, sodor némán a tűzbe. |
|
| Halvány hegyekről hangzik a kiáltás |
| s mint óriás kémények füstje eloszlik; |
| vibráló messzeség és vakító közelség, |
| a forró lüktetés fényes sziklákat mozdít. |
|
| Mint ágat a gyönyör belém nem olthat |
| s nem választhat szét a fájdalom hideg kése: |
| csak testünket rántja le s fel csigáin |
| a pillanat megoldatlan megsemmisülése. |
|
|
| Forró sötétségben puha, gyönyörű állat, |
| görcsösen megfeszülő torkok érverése, |
| fehérlő hasadon tüzes kígyó: kezek; |
| a rémület betűi égnek kőbe vésve. |
|
| Combjaidból gyötrelmes gyökerek erednek, |
| meztelen válladon fájdalom kéreg, |
| meleg szél rázza meg a gyönyör lombjait |
| s görnyedt csontommal görnyedt csontjaidhoz érek. |
|
| Meghalni sem tudsz. Megfulladt szemekkel |
| hagyod, hogy vállad izzó homokba ássák; |
| sistergő fények viszik karcsú hátukon |
| a láz habzó testként elomló látomását. |
|
| Lehetetlen közel vagy. A szikrázó magasság |
| kútjából gőzölgő fényes esők zuhognak, |
| zárt szemhéjak piros sötétje lebben el, |
| égő lovak rúgtatnak zuhanó Napoknak. |
|
| Hangunk mint elhajított kő zuhan, |
| a csend tiszta forrásaiba csobban |
| s megnyílik végre az eleven öröm |
| szakadéka a fuldokló torokban. |
|
|
| A teljes gyönyört harapom a szádból, |
| mely mint izzó alma befejezett és kerek; |
| fény-verítékes melleid hullámzanak, |
| arcom fölött kövek hullnak s tenyérnyi tengerek. |
|
| Combod reszkető, karcsú darui |
| sötét fátylat vonnak égre öledből; – |
| az önkívület partjai között |
| kék sirály száll; fogsorod kövei derengenek föl. |
|
| Arcod és ujjaid eltört rajza között, |
| hol a gyönyör fut millió pókhálófonalon, |
| az időben játssza hangtalan árapályát |
| a szökő öntudat s a növő fájdalom. |
|
| Hátad ívén apró sikolyok hegedülnek, |
| tested puhán hull el, messzi fehérség; |
| szemed ködös egéből vadmadarakra |
| vadásznak fény-sebesen hulló vércsék. |
|
| Hűvös az ég. Az éhség apró, piros hajói |
| kikötnek tested kikötőin végül, |
| a csendbe szirénázó vízesések omlanak, |
| s a forró görcsökön nagy, nyugalmas üveghegy épül. |
|
|
| Lebontott hajad szájamba szivárog |
| testedről a legutolsó virágot |
|
| Nézlek, puszta vagy mint az őszi kertek, |
| végtelen, vékony gyöngysorokat perget, |
|
karcsún, lelketlen alszol |
|
| akár a növények, – testem tajtékja mos |
| álmodban töviseket s bársonyos |
|
|
|