Búcsú^*

Az első ébredés: kipattannak a gyökerek a csont- és hamu-marokból; egy ablak tavaszi árvízében úszik a szoba, zihál. Az első ébredés. Micsoda utálat! Hát ennyi aljas gyökér kötözött a kiégett mezőkhöz? Átzuhogtak rajtuk az évek: meddő zivatar. De hallasz? Élek, élek, felnövök ehhez a meztelen és nedves szájhoz, ehhez a lezárt szemhez. Élek, megdördül a hajnali utca, lépések cseppjei kopognak végig a vakító kövön. Élek, sárgán lobog az első villamos. Kitaszít ez a keserű por, de a föld meleg gőzei betemetnek. Kitaszít ez az üres ház, de a folyó fiatalsága megcsap: bőröd illata s a fűé belécsobban az arcom, gyűrűzik az ég. Itt azután kitárulhatok, özönvíz utáni táj: ezer év tömör iszapjából feketén tör fel a gépcsikorgás. Kigyújtja a híg földet, ropognak a városok, kigyújtja a habzó dombokat, a gyönyör évgyűrűit csontjaimban.