Kő és üveg^*

Megnyitottad szemeimet mint a kutat: romok hevertek párnáimon, de a víz közönyét szememben meg nem rendíthette az alázat. Comb, tenyér, váll. Elevenen égek az utcákon a teremtés sarában, fordított Oedipus király. Születésem bélyege felizzik: vonásaim megkövültek az elhamvadó mormogásban, az anyai önzés gyilkos csipkéi között. Csak a gyönyör vétkezett kezedben: állok tovább a ragyogásban hallgatagon, irtóztató szobra élveteg ujjaidnak. Végignézem a nyár gyors győzelmeit melled fehér lüktetésén: semmi! Semmi! Ki látta a csodát, hanyatt fekszik a földeken, hangyák járnak ki-be a száján. Nem ismersz magadra bennem, mosolyogsz. Kő és üveg: villámlik a mező, ahol születtem. Szerelmem mint a homok zörög a számban. Nézlek: felkelsz, mosakszol, fésülködöl az örökkévaló, hatalmas égben.