Krétakör^*

Amit nem mondtam el, most utánadzuhan mint törmelék a gerendák után, arcod látja az ég arcom romjaiban, porlik a szél szemeim kopár tűzfalán – s csak ez a szűkölő állati sírás, az öreggé gyötört mosoly a számon, nem tudok menekülni, mint más, kinek jutott a világon testvér vagy otthon vagy bármi emlék; én a halottra emlékszem az udvaron, a sárra, ahogy lassan szétrágta a testét, a gyertya őrült balettjére a falon s csak nézlek és látlak meghalni bennem s újra érzem a torok görcsét és a pusztulás megfulladt válaszát, újra a kivédhetetlen rettegés rándulását, újra a számon a parázs. Én nem győzni akarok, veszteni szeretnék, ha csókodban kicsorbul fogaim fegyvere, hogy törvényünk ellen s ne ellenem légy! Hallgatsz. Csak ülsz és hallgatsz. Halj bele!