| Arcodról leválik és megleng a felhő fehéren, |
| kemény szélben ülsz, az inged is fehér, |
| ami voltál, ami vagy, most elfér egy gyerek-tenyéren, |
| ami voltál, ami vagy, most villámlik fehéren, |
| mint parton a hó és fagyban a fán a levél. |
|
| Téged az ég félbehagyott, nézed mi az ára |
| a fénynek; a harapás virága, mit ér a mosoly? |
| Mert aki retteg, megtöretik, mert aki páncélt vesz magára, |
| meztelen lesz, mint a felnyílt seb; mi az ára, |
| hogy menekülj s falként emléktelenül leomolj? |
|
| A romokat láttad, a romokat és a táncot, |
| most hallgatsz, fázol és őrzöd magad. |
| Csak azt őrizheted magadban, aki bántott, |
| csak az örömöt felejtheted, nem a táncot, |
| hol a csont és kő mint szárnytalan ég leszakad. |
|
| Benned az évszak örök, a télnek vége nem lesz, |
| fázol mint a halott gyökerek feketén. |
| Örülhet akit a vigasz szomorú tenyerére felvesz; |
| a gyönyör nem épít várat, a télnek vége nem lesz: |
| egyszál virág hajlong a teremtés tetején. |
|
| Az év konokul felejt, arcáról lehazudja a lázat. |
| Hajnalban épül az ég, estére romokban áll. |
| Csak a szél fúj, a por formázza a vállat, a lábat, |
| melyben nem maradt emberi semmi, se kín, se alázat, |
|
|