| Megértek a sziklák a sűrü nyárban, |
| szörnyebb gyümölcsöt hoztak mint az ég: |
| a párzások fullasztó nyomorára |
| a szikkadt föld tüzes lehelletét; |
| s a test, a táj forró, emléktelen |
| önkívületbe kövül mozdulatlan. |
| Csak zúg a fa és nem hajt levelet |
| s csend van szememben mint a sivatagban. |
|
| S nem múlik el a nap. A végtelen, kék |
| villám alatt zölden lüktet a táj, |
| izzó fogak és izzó meztelenség, |
| hogy megnyílik a kő is mint a száj; |
| s szerelmünk duzzadt ajka hangtalan |
| bezárul mint a hűsevő virágok. |
| Torkomban vékony, vadállati hang, |
| arcom fiatalsága elvirágzott. |
|
| Élek. Egyetlen forró szó a csendben, |
| egyetlen porszem, mely beszélni kezd, |
| hogy elmondja magát a lehetetlent, |
| az izzó kertet, izzó székeket |
| és minden lépést külön, a halálig, |
| míg elszenesedik számban a nyelv, |
| mert nem hiszem a megváltás csodáit |
| s nincs számomra emberi kegyelem. |
|
| Lépteimet fogadd be, teljes ég, |
| hiányodtól fuldokló életem! |
| Mint meddő nő nézi más gyermekét, |
| úgy nézi arcomat a szerelem, |
| mert iszonyúbb a kín, mely számra feltör, |
| a gyönyör nem bírja kimondani: |
| megnyíltak már bennem az eleven föld |
| téglavörös és száraz ajkai |
|
| s beszélnem kell a halhatatlan nyelven, |
| mint hegynek, menekülő állatoknak, |
| az örömből kivetve menthetetlen, |
| leszállni, le a süketnéma porba, |
| hol a néma tűz elrágja a földben |
| házak, országok szomjú gyökerét – |
| míg a súlyos és sötétzöld esőkkel |
| megjön végre, zúgva megjön a szél! |
|
|