Ars poetica*

Megértek a sziklák a sűrü nyárban,
szörnyebb gyümölcsöt hoztak mint az ég:
a párzások fullasztó nyomorára
a szikkadt föld tüzes lehelletét;
s a test, a táj forró, emléktelen
önkívületbe kövül mozdulatlan.
Csak zúg a fa és nem hajt levelet
s csend van szememben mint a sivatagban.
S nem múlik el a nap. A végtelen, kék
villám alatt zölden lüktet a táj,
izzó fogak és izzó meztelenség,
hogy megnyílik a kő is mint a száj;
s szerelmünk duzzadt ajka hangtalan
bezárul mint a hűsevő virágok.
Torkomban vékony, vadállati hang,
arcom fiatalsága elvirágzott.
Élek. Egyetlen forró szó a csendben,
egyetlen porszem, mely beszélni kezd,
hogy elmondja magát a lehetetlent,
az izzó kertet, izzó székeket
és minden lépést külön, a halálig,
míg elszenesedik számban a nyelv,
mert nem hiszem a megváltás csodáit
s nincs számomra emberi kegyelem.
Lépteimet fogadd be, teljes ég,
hiányodtól fuldokló életem!
Mint meddő nő nézi más gyermekét,
úgy nézi arcomat a szerelem,
mert iszonyúbb a kín, mely számra feltör,
a gyönyör nem bírja kimondani:
megnyíltak már bennem az eleven föld
téglavörös és száraz ajkai
s beszélnem kell a halhatatlan nyelven,
mint hegynek, menekülő állatoknak,
az örömből kivetve menthetetlen,
leszállni, le a süketnéma porba,
hol a néma tűz elrágja a földben
házak, országok szomjú gyökerét –
míg a súlyos és sötétzöld esőkkel
megjön végre, zúgva megjön a szél!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]